Éppen tíz esztendővel ezelőtt, 2007-ben, már három évvel túl nyolcvanadik életévén, fejezte be apósom, dr. Szabó Andor két kiadást megért, Feltámadásaim című önéletírása szövegének végső csiszolását, kiegészítését, a második kiadás számára. E könyv, a gyermek- és ifjúkori epizódokat követően, voltaképpen az ő lelkészi fejlődéstörténete. Nem rohammunka volt ez, korábbi és későbbi változatában sem, hanem 15 év alatt papírra vetett feljegyzéseinek többszörösen is átdolgozott, gondosan kiegészített szövege.

E mindkét kiadásban sokakat magával ragadó könyv „Előszó helyett” című nyitányában Papa (így hívta a család aparaja-nagyja, a legapróbbak olykor Dédipapának!) egyrészt felidézte tuberkulózisban nagyon korán elhunyt református kántortanító édesapja, K. Szabó Károly Az utolsó út című versét, amelynek most öt sorát idézem:
„Meghalunk egyszer, de nem örökre.
Hisz új sereg sarjad utánunk.
És mikor jő a végső ítélet,
Lángra gyúl bennünk újra az élet,
S a sírunkból mind-mind kiszállunk.”

Nagy valószínűséggel a korán elveszített apa sorai is ott vannak tehát az önéletrajz szokatlan, az általában egyes számban használt „feltámadás” szót ezúttal rendhagyó módon többes számban használó címében, s az előszó folytatásában is:
„Életünk változásaiban ugyanis rendre kicsit meghalunk annak, akik voltunk, amit átéltünk, aminek emléke maradt csupán. Amikor a majdnem halálból mégis életre támadhatunk megint – kóstolójaként ama végső feltámadásnak –, kegyelemből kapott erővel kezdhetünk hozzá újabb életszakaszokhoz.”
Szabó Andor lelkipásztort sok-sok ilyen „kis feltámadással” ajándékozta meg a Teremtő, számos előleg-halál, több gyermek- és ifjúkori betegség és megpróbáltatás után.
Bizonyára saját, zsenge korában, súlyos tüdőgyulladása idején átélt kórházi élményei, s édesapja már említett korai távozása érlelte őt már gyöngyösi segédlelkész korában a betegek, az elesettek (szolgálatának egy későbbi szakaszában pedig az alkohol rabságában vergődők!) elkötelezett lelkigondozójává.

Önvallomásának, ha úgy tetszik, lelkészi fejlődésregényének „Tapasztalatok a szolgálatban” című fejezetéből idézzünk most fel egy olyan részletet, amelyben a mátraházi tüdőszanatórium betegeire, s köztük egy, a halál küszöbén várakozó húszéves fiatal lányra emlékezik:
„Feladatom volt továbbá, hogy rendszeres istentiszteleteket tartsak a mátraházi tüdőszanatóriumban… Rendkívüli együttérzés élt bennem a tüdőbetegek iránt. Eszembe jutott az apám. Hajdanán innen jött haza Vásárhelyre, reménytelen állapotban. Szükség szerint a fekvőbetegeket is látogattam. Egy leányra emlékezem, már végső stádiumban várta a bekövetkezendőket. Csupán hosszú, sötét haja és mélyen ülő tekintete maradt hírmondónak abból, hogy mindössze húszéves volt. Hittel nézett elébe annak, hogy meg kell halnia. Ezt mondta: Isten kezéből fogadom el, hogy az életem ilyen korán elzárul. Azt is tudom, hogy Krisztushoz megyek, de azért mégsem könnyű. … És folytak a könnyei. Haldoklók lelkigondozásában ő volt az első, akit igyekeztem pásztori módon erősíteni, felvillantva a célt, ahová – kegyelemből – megérkezhetünk.”

A végül halálos kimenetelűnek bizonyuló infarktust követő, nagyon küzdelmes és hősies tizenhárom napban a bihari Hencida 46 évig hűséges pásztora, a dömsödi eklézsia aggastyán korában is hittel és szeretettel szolgáló olykori helyettesítő lelkésze, számos teológiai könyv Károli Gáspár-díjas szerzője, Mátraházán és Berekfürdőn rendezett csendesnapok, továbbá a Doktorok Kollégiuma megbecsült előadója és teológiai aranygyűrűs doktora már nem várhatta a rá mindvégig jellemző kristálytiszta tudattal fent való Ura megváltó, a földi léttől eloldozó, végső szavát. Azt a könyörületes elbocsájtást, amelyet Weöres Sándor Öregek című versében így fogalmazott meg: „No, gyere, tedd le!”
De – tudat és öntudat határán már – teljes bizonyossággal érezhetjük, hogy meghallotta, s így engedelmeskedett a szólításnak, hogy a boldog feltámadás reménye alatt várja azt a napot, amikor találkozhat pátriárkához méltó nagyságú családjával, s már korábban eltávozott szeretteivel. Továbbá mindazokkal, akiket hosszú, szerénységgel és alázattal szolgáló életében, szavaival és írásaival igyekezett közelebb vinni az örök élet emberi ésszel, emberi szívvel nem egykönnyen felfogható, mégis fényt és meleget adó bizonyosságához! Amelynek, evilági előleg-feltámadásai után, Isten kegyelméből ő maga is részese lesz.

Non omnis moriar (Nem halok meg örökre) – ezzel a latin mondattal köszönök most el Tőled, amelyet először otthon, Pécsett, egy, a Mecsek oldalában álló, régi présház kapuja fölötti felirat-szalagon böngészgettem. Emlékezve ezzel a Hozzád oly közel álló idézettel egyben pályakezdésed hét hónapjára, amikor 1947 szeptemberétől 1948 márciusáig, szűkebb hazámban, a Pécstől nem messzi Sásdon szolgáltál. Továbbá három hónapig, s méghozzá igazi ifjúi tűzzel, az akkoriban még saját lelkész nélkül árválkodó Komló, s a hozzá tartozó 12 szórvány fiatal papjaként.

Petrőczi Éva