„Ugye, látod, hogy kicsit más, mint egy elmélyült lelkialkalom?” – ennél jobban nem is illusztrálhatta volna a pillanat intenzitását két ütés között Gere Gábor József csákvári lelkipásztor, pár perccel azután, hogy elkezdődött volna heti rendszerességű gyülekezeti teniszedzésük a székesfehérvári Bregyó Sportközpont fedett pályáján. Nem is számítottam másra, hiszen amikor látogatásom szervezésekor jeleztem, hogy csendes megfigyelőként vennék részt a gyakorláson, a lelkész csak annyit mondott: „Olyan nincs, hogy valaki a pálya szélén áll…”

És valóban. Én, aki eddig az ütővel játszott sportágakat tekintve megálltam a pingpongnál és a tollasnál, azon kapom magam, hogy ott adogatok a többiek között, ahol a szórás a legifjabb és legidősebb résztvevő között saccra majd ötven év. Nem lógok ki a csapatból, hiszen többen közülük is csak néhány hete ismerkednek a tenisszel – ez az ötödik szerda esti alkalom, tudom meg. Örömmel látom, hogy mindenki teljes odaadással sportolja végig az egy órát.

Nagyapai örökségek összefonódása
A csákvári gyülekezetet Gere Gábor József fogja össze – átlagosan egy tucatnyian vesznek részt a közös programon –, az edzések igazi motorja azonban Tóth Judit Bianca, aki odaadással és fegyelemmel vezényli a gyakorlást. A hölgy a budapesti teológián végzett, de már ott eltöltött évei alatt edzői képesítést szerzett a Testnevelési Főiskolán – a Ráday Gyűjteményben végzett gyakorlatát követően pedig nem vállalt gyülekezeti szolgálatot, hanem teljesen a sportnak szentelte az életét.

„Úgy döntöttem, hogy a tenisz lesz az én szószékem. Magam is versenyeztem egy ideig, de aztán csak az edzőségre koncentráltam” – mondja, mindennek pedig már több mint negyven éve. Tóth Judit Bianca munkájában nagyapáinak öröksége fonódott össze: amíg egyikük a Komárom–Esztergom vármegyei Császáron szolgált lelkipásztorként, a másikuk volt az, aki először levitte őt a teniszpályára. Az edző 1994-ben alapította meg saját egyesületét Alba Bianca Tennis Club néven, azóta pedig fiatalok és idősek ezreivel szerettette meg a sportágat. „Jelenleg közel négyszáz gyermekkel foglalkozom, iskolában és fakultatív módon, járnak hozzám családok, tartok felnőttoktatást, de van édesanya- és édesapacsoportom is” – tudom meg Tóth Judit Biancától, hogyan válik a tenisz szószékké a gyakorlatban, a nála pallérozódók pedig hogyan formálódnak egy közösséggé.

A Barbie-ház lassan bezárul
A csákvári gyülekezettel Gere Gábor József hozta össze, akivel régebb óta ismerik egymást: az edző a lelkipásztor gyermekét is oktatta, nemrég pedig a kárpátaljai Csongoron végeztek közös szolgálatot a helyi lelkészházaspár hívására. „A csongori tenisztábor kicsit nehéz volt lelkileg, mert a legtöbb gyermek édesapja nyugatra menekült, vagy elvitték katonának. Ennek ellenére örömteli volt látni, ahogyan vidámságot tudtunk csempészni a kicsik mindennapjaiba, és azt üzenni, hogy a teniszen keresztül mindig kapcsolódni tudnak majd másokhoz. Székesfehérváron többnyire a jómódú, középosztálybeli gyerekeket oktatom, náluk mégis több probléma van a fegyelemmel, mint amit Csongoron tapasztaltam. Meséltem nekik Kárpátaljáról, hogy érezzék, hogy a Barbie-ház lassan bezárul – azaz meg kell mutatni, hogy egyszer nekik is fel kell nőni.”

Kapcsolódó cikkünk
Kárpátaljára látogatott nemrégiben hét dunamelléki lelkipásztor, hogy Isten vigasztaló és reményteljes evangéliumával erősítse a helyi református gyülekezetek híveit, és pihenőidővel ajándékozza meg a háború kitörése óta is hűségesen kitartó lelkipásztorokat.
„Mi hazajöttünk, ők maradnak” – Parókia.hu

Tóth Judit Bianca örömmel vállalta el a csákvári gyülekezeti tagok edzését is, amikor lelkészük annak a módját kereste, hogy a lelkialkalmakon túl hogyan lehetne őket közösséggé kovácsolni. „Bianca eljött a gyülekezeti napunkra bemutatót tartani és a teniszről mesélni, most már csak annyi van hátra, hogy legyűrje a csákvári szószékhez vezető hat-hét lépcsőfokot” – utal mosolyogva Gere Gábor József arra, hogy örömmel látnák igei szolgálatban is edzőjüket. „Utoljára húsz éve hirdettem igét a nagyapám egykori gyülekezetében, ahol fel is ajánlották nekem a lelkészi állást. Ezt azzal utasítottam vissza, hogy nekem egy sportgyülekezetem van, amit nem szeretnék otthagyni” – fűzte hozzá az edző, aki februárra tervezi, hogy ezzel együtt bizonyságot tesz majd a gyülekezet előtt.

A sport és a közösség öröme
Ha a csákváriak sportgyülekezetté nem is, de a Szentélek templomának erősítését fontosnak tartó közösséggé formálódtak néhány hét alatt a salakon. Az edzést pedig szó szerint kell érteni: a bemelegítést gumilabdás dobások követik a koordináció javítása érdekében, aztán jönnek a kispályás gyakorlatok – adogatás két csapatban, majd forgásban, aztán jöhet a nagypálya is. Mindeközben pedig Tóth Judit Bianca megállás nélkül instruál a helyes ütőfogásról, testtartásról és az ütések fajtáiról. Amíg a soromra várok, akarva-akaratlanul is folyamatosan mozgásban van a karom, gyakorolva bicebóca tenyeresemet.

„Engem a mozgás és a közösség vonzott leginkább” – osztja meg érdeklődésemre a matematika–fizika szakos tanárként dolgozó, nyugdíjas Ilona, aki addig tervez járni az edzésekre, ameddig erre lehetősége van. Ő is járt a csongori gyermekek között a nyár folyamán. „Azt gondoltam, hogy a fiatalokat felkaroljuk egy kicsit, de úgy érzem, hogy lelki értelemben mi kaptunk tőlük a legtöbbet.”

Szintén a közös sport vonzotta a gyülekezeti gyermekszolgálatot vezető Idát, férje, Tamás viszont korábban ultrafutó volt: „Abban már egy kicsit elkoptam, ez viszont nagyon nekem való” – mondja.

Gina iskolás korában kézilabdázott, a teniszben pedig újra feldezte a sportolás örömét. „Az eleje kicsit nehezen indul, de a végére belejövök és jól érzem magamat” – árulja el. István a csapat legidősebb tagja a maga 71 évével, de a nála fiatalabbaknak is díszére válna, ahogy korát meghazudtoló módon fut és üti tovább a labdát.

A gyülekezeti tagok örömmel adnak hangot annak, hogy van egy lassan bővülő mag a csákvári reformátusok között, akik rendszeresen részt vesznek a hétközi hitéleti és más közösségi összejöveteleken, az újak megszólításával azonban nehézségekbe ütköznek. „Nálunk mindenki megtalálhatja a neki megfelelő alkalmat, de nem mondanánk, hogy egymást taposnák az emberek. Viszont, ha valaki mégis eljön – erre a tenisz a legjobb példa –, és megtapasztalja a hangulatát, akkor visszajár közénk.”

Wimbledon talán még messze van. Isten országa azonban annál közelebb.

Fotók: Dezső Attila, Tóth Judit Bianca