„Bármilyen modellt állítunk is fel a gyülekezeti életet illetően, elképzeléseinknek szociológiai elemzésre kell támaszkodniuk. Ha élni és szolgálni akar, valamennyi gyülekezetnek – legyen az népegyházi vagy sem – fel kell mérnie, hol él, mire van szüksége az őt körülvevő társadalomnak és mi az, amit a hívő közösség megtehet környezetéért” – mondta érdeklődésünkre Kocsev Miklós református lelkész. A budapesti teológia oktatójának egyik szakterülete a gyülekezetépítés, vagyis azt vizsgálja, hogyan lehet például a munkahelyhiány miatt szociológiailag átrendeződő, elöregedő népegyházi gyülekezetek életét felfrissíteni. Az elmúlt években zömmel hollandiai példákat elemzett, azon belül is nagyvárosi gyülekezetekét, ahonnan az emberek jó része vidékre költözött. A református közösségekben ezért a kevesebb energiával és szűkebb anyagi keretekkel rendelkező idősek és tömbházakban élő munkanélküliek maradtak. „A nyolcvanas évek végétől nem a nagy, jól menő egyházak megerősítése volt a cél, hanem ezeknek a szükséghelyzetben lévő közösségeké” – mondta a teológus.
Hazánkban – így a Dunamelléki Református Egyházkerületben  is – az elmúlt két évtizedben egyre inkább előtérbe került a gyülekezetplántálás, vagyis az alakuló gyülekezetek felkarolása. A gyülekezetépítési modellek az olyan kilátástalannak tűnő helyzetekre nézve is adhatnak ötleteket, mint amilyenekkel itthon az elnéptelenedő, gazdaságilag is lecsúszó falvakban küzdenek. "Ilyenkor a gyülekezetépítés nem mást jelent, mint a meglévő, gyakran elkorrodálódott elemek letisztítását, a meglévő vagy megmaradt értékek megbecsülését. A célunk, hogy megőrizzük és továbbadhassuk ezeket" – magyarázta Kocsev Miklós. „A múlt kötelez bennünket, mert esetenként többet is kihozhatnánk az örökségünkből. Vagy éppen arra ösztönöz, hogy használjuk, amink még megvan.”

A modellek azonban nem másolhatók, hiszen nemcsak minden nemzet, de minden település és gyülekezet is más-más tradíciókkal vagy öntudattal rendelkezik – hangsúlyozza a lelkész. „Nemcsak az embereknek van életrajzuk, hanem a gyülekezeteknek is. Mi történt velük? Kik voltak az elődeik? Mi játszódott le a közösségben az elmúlt években? Mi maradt vissza abból? Milyen géneket hordoz a közösség lelki értelemben? Ha mindezzel nem vagyunk tisztában, vagy nem értékeljük, hamar összeütközésbe kerülhetünk lelkészként is akár a közösséggel.”

Akármilyenek is a helyi sajátosságok, valamennyi gyülekezetnek át kellene gondolnia néhány alapelvet a működését illetően – tette hozzá a teológus. „Jan Hendriks fogalmazta meg a következőket: tisztában kell lennünk az egyház küldetésével e világban. Ebből fakadóan tudnunk kell, hol vagyunk, kikből áll a közösségünk, és mindezt figyelembe véve, mit tudunk adni, mire vagyunk képesek ott, ahol élünk. Időnként lelkésztársaim értetlenül panaszkodnak, miért nem mennek a dolgok adott gyülekezetben. Pedig érdemes lenne abba invesztálni, ami működik és amire igény van. Ne azon fáradozzunk, mi mit szeretnénk, és az miért nem megy, hanem abba fektessünk, ami működik és amiben szívesen részt vesznek az emberek. Máskor azt hallom: nem hisznek az emberek. Persze, lehet, hogy nem úgy, ahogy mi szeretnénk. Ha nem vesszük tudomásul, hogy gondolkodnak az emberek, csak rájuk akarjuk húzni a magunkét, akkor roppant nehéz szót érteni egymással. Nekünk is meg kell próbálnunk megértenünk őket, és azt is be kell látnunk, hogy nincs mindig a teljes egyházi kínálatpalettára szükség a gyülekezetben sem. Másra van szüksége egy zömmel harminc-negyven évesekből álló gyülekezetnek, mint egy idősebbekből állónak.”

A teológus hozzátette: a gyülekezetekben olykor le is kell zárni bizonyos periódusokat, mert nemcsak embereket, de néha gyülekezeteket is temetni kell, és nem csak építeni. A közösség korrodálódásának persze többféle oka lehet: ha megöregszik egy gyülekezet, ha bizonyos összeférhetetlenség alakul ki a lelkész vagy a vezetőség és a gyülekezeti tagok között, aminek a következménye az állóvíz a közösségi életben. „Korábban a politikai környezet fojtogatta a gyülekezeteket, ma már sokkal inkább a megosztott identitástudat miatt morzsolódhatnak szét a gyülekezetek. A gyülekezet egyik fele erre húz, a másik arra, vagyis nem egyformán gondolkodik arról, kik vagyunk, és mit akarunk. Ez sok konfliktus forrása lehet, aminek következtében sokan vagy nem csinálnak semmit, vagy elmennek máshová. Pedig ott van bennük a potenciál, de hiába vagyunk, fiatalok, erősek, ha nem tudunk egymással dűlőre jutni.”

Ha a református gyülekezetek jelen kívánnak lenni a mai világban, akkor a maguk módján rendezett állapotot kell hogy mutassanak – hangsúlyozta Kocsev Miklós.
„Ahhoz, hogy só és kovász lehessünk mint gyülekezet is e világban, először önmagunkon kell kipróbálnunk, mit tesz velünk ez az isteni só és kovász. Azaz, tegyük rendbe önmagunkat először, mielőtt másokat szeretnénk rendbe tenni. A vágyunk az, hogy az emberek megváltozzanak Isten Igéjének a hatására, de azért a közvetítők sem lényegtelenek. Az út, amit egyénileg vagy közösségként bejárunk, maga az üzenet. Az őskeresztyénség is ezért volt vonzó a környezete számára.”

A gyülekezet küldetését így összegezte a teológus: legyen egyfajta misztikus, lelki kapcsolata Istennel, a forrással. „Amellett figyeljenek a közösség tagjai egymásra is, és szolgáljanak a világnak is, azaz ezáltal végezzünk és valósítsunk meg publikus teológiát. Jan Hendriks három alapelvet tartott fontosnak: legyünk az Úr gyülekezete, vagyis figyeljünk az Igére; fogadjuk el egymást, mert már ez is példaértékű a kívülállók számára; és végül legyünk gyógyító közösség. A jézusi példa: törődni az üggyel – amiért küldött Isten –, és törődni az emberrel, akivel az utamon találkozom.”

Utóbbihoz elengedhetetlen, hogy felmérjük, mit tudunk adni a rászorulónak abból, amire valóban szüksége van. Üzenetünket pedig akkor tudjuk hatékonyan átadni, ha megismertük a másik fél világlátását. „Hogyan értelmezi az életet? Hisz-e Istenben, vagy inkább a sorsra bízza magát? Ha hisz, milyen Istenben hisz? Jézus kereste és tudta, hogy mi van az emberben, és arra reflektált, nem csak úgy mondta a magáét.”

Mindez időt, türelmet, energiát és alázatot igénylő feladat, miközben a gyülekezetek életben maradása a felmutatott taglétszámtól is függ. Kocsev Miklós azt mondja: aki számokat tud felmutatni, mutasson számokat, aki értékeket, az mutasson értékeket. „Nem biztos, hogy a számok mindig akkora értékek. Vannak vidéki gyülekezetek Magyarországon, ahol azért maradtak lelkészek, mert értéket láttak a hátramaradt közösségben, jelenlétükkel ismerték el akár a falu egyetlen értelmiségijeként is, hogy azok az emberek, akik még ott élnek, értékesek, és még ők is tehetnek magukért. Van persze más modell is, amely azzal számol, hogy a kis gyülekezetek előbb-utóbb legyengülnek és elfogynak. Ez egy lehetséges regionális gyülekezetiközpont-gondolatot erősítene."
Akármilyen modell szerint halad is egy gyülekezet, fontos, hogy legyen elgondolása arról, mit miért tesz, különben felemészti energiáit. Ez persze akkor is megtörténhet, ha letisztult modell szerint halad, de túl sokat dolgozik a lelkész vagy a gyülekezeti tagok nem tudnak határt szabni szolgálataiknak. „A kiégésnek lehet az az oka, hogy nem vették észre, nem értékelték a munkánkat. Fontos, hogy adjunk egymásnak visszajelzést, hogy a gyülekezet érezze, van értelme és értéke annak, amit tesz. De gond lehet ennek az ellenkezője is: ha programorientált gyülekezet vagyunk. Ezt az a tévképzet tartja fenn, hogy ha több programot szervezünk, értékesebbek vagyunk, és hogy nem szabad lemaradnunk a szomszédtól. Ebben a közösség elfáradhat. Észre kell venni, mikor kell megállni, kipihenni magunkat, erőt gyűjteni. Fontos, hogy a lelkész felmérje, ha a gyülekezet nem szokott hozzá, hogy egy adott távot gyorsabban fusson le. Mert hiába áll oda fiatalon mintegy világcsúcstempót diktálni, nem biztos, hogy az emberek felveszik azt a fordulatszámot. Érdemes megismerni, hol tart a közösség – mellette vagy mögötte –, és önmagához mérten segíteni, hogy felizmosodjon.”

A gyülekezeti munkában a jó arányérzékre minden esetben szükség van. „Nemcsak a gyülekezet éves missziós programja számít, hanem az is, hogy a tagjai vajon megélik-e a hitüket, hiszen az már önmagában üzenet. Sokan mondják: ha ilyenek a keresztyének, akkor én nem megyek templomba. Más kérdés, hogy mindez csak rajtunk múlik-e, vagy azon a közegen is, ahol élünk. Azt is tudomásul kell venni, hogy vannak veszteséges helyzetek, területek, ahol pillanatnyilag nem érünk el semmit.”

Az egyház persze, az efféle bizonytalansági tényezőket nehezebben viseli, de egy határig azért számol velük. „A világ nem kiszámítható és nem kormányozható. A közegyházi koncepciók figyelembe veszik a rizikófaktorokat a befektetéseinkben. Vannak teológusok, akikbe sok pénzt fektet az egyház és az állam, mégsem lesz belőlük lelkész. Gyülekezetekbe is sokat fektetünk, és néha szomorúan állapítjuk meg, hogy ami egykor jónak tűnt, abba belebuktunk, nem jól értékeltük a helyzetet.”

Egy azonban biztos: a gyülekezeti tagoknak nagyobb szerepet kellene kapnia több közösség életében is Kocsev Miklós szerint. „Hendrik Kraemer már hatvan évvel ezelőtt szorgalmazta, hogy a laikus elemnek újra fel kellene mérnie a saját értékét a protestáns egyházakban, kellő súllyal jelen lenni és felelősséget vállalni. Ennek az az előnye, hogy a gyülekezetnek több motorja lesz, nemcsak egy. Megvan persze az a kockázata is, hogy megférünk-e egymás mellett laikus és klerikális elemként. Ne versenyezzünk és vitatkozzunk azon, hogy ki az erősebb, hanem adjuk össze, amink van. Vannak közösségek, ahol a laikus elem nem kívánt módon felerősödik: mert azt mondja, ő tartja fenn a gyülekezetet, vagy több évszázados családi tradíciókra hivatkozik, amelyek az adott települést is meghatározzák, ezért nem fogadja el, hogy más mondja meg, merre haladjon a közösség. Ez nem vezet jóra. Mégis erősíteni kell a nem lelkészi szolgálatokat, ami már egyre több helyen meg is jelenik istentiszteleteken imádkozó vagy igét olvasó gyülekezeti tagok személyében.”
A gyülekezeti élet nagy metaforája a zsidó nép negyvenéves pusztai vándorlása – véli a teológus. „Fontos, hogy legyenek vágyaink, amelyeket meg szeretnénk valósítani, és bízzunk az útban, amelyen végigmegyünk e vágyak eléréséig. A vágyakból akkor lesz valóság, ha hiszünk ezek értelmében és kitartunk a megvalósításban. Néha vannak dolgok, amelyek megállásra késztetnek minket. Ilyenkor érdemes megvizsgálni, miért kellett kényszermegállót tartanunk. Anyagi, személyi problémáink voltak? Vagy elveszítettük a célt és elbizonytalanodtunk? Netán kényelmesebb megállni ott, ahol vagyunk? A hit útja a közösségnek és az egyénnek is hosszú, fáradságos út, amelynek megvan a maga kockázata, de a szabadsága is. Erich Fromm nyomán mondom: gyakran félünk a szabadság kínálta lehetőségektől. Nem véletlen, hogy a pusztai vándorlásban Izráel is gyakran inkább visszafelé ment volna. Mi is elbizonytalanodunk, vajon tényleg a kitűzött cél felé kell tartanunk, vagy inkább visszafelé. Valóban mérlegelnünk kell, fel vagyunk-e készülve arra, hogy esetleg hosszú lesz az út, elfogynak a forrásaink, elfáradunk mi magunk is. Néha jól jönne a külső segítség; persze csak ha nem szégyellünk segítséget kérni. Ezzel nem azt mondjuk, hogy csak az orvos jelenlétében tudunk létezni, hanem hogy szükségünk van a megfelelő gyógyszerre, hogy tovább tudjunk menni.”

A gyülekezet tanuló közösség, ugyanis mindig tanulja az Istent – fogalmazott Kocsev Miklós. „A gyülekezet ünneplő közösség is, amely ezt az Isten-kapcsolatot meg is ünnepli. Persze a legtöbbször az Isten-kapcsolat még csak-csak megvan, de az emberek egymás közötti kapcsolata gyakran elég feszült. Ennek számtalan oka lehet, például nemzedéki problémák, érdekproblémák, szándékproblémák, célproblémák. Egy ilyen individualizált világban nagy kihívás, hogy ne csak önmagunkat akarjuk megvalósítani, hanem az Istenből fakadó közösségre is figyeljünk, vagyis egyéni céljainkat alá tudjuk rendelni egy közösség céljainak. De nemcsak egymásra, hanem a rászorulókra is figyelnünk kellene. Dietrich Bonhoeffer mondta, hogy az egyház feladata Istenhez imádkozni és tenni a jót. Ha az egyház kicsit körülnéz, feltalálhatja magát a világban, mert ehhez a jelenléthez vannak talentumai és forrásai. De jó érzék kell, hogy megtaláljuk a saját helyünket és ráérezzünk a világ szükségeire, amelyben számítanak ránk. Az egyház feladata, hogy az isteni jelenlétet, az Ő folyamatos közeledését az Ő Igéjén keresztül közvetítse Isten saját világába. Egy olyan világba, ami nemcsak a miénk, hanem másoké is lesz. Felelősséget kell vállalnunk a jövőért is! Nagy és nemes ez a feladat, a közvetítő szerep mégsem teher, hiszen közben mi is megszólított emberekként vagyunk és lehetünk részesei ennek.”

Képek: Füle Tamás