Karácsonykor született, a harmadik születésnapján Budapestet ostrom alá vette a Vörös Hadsereg. A család Pesten vészelte át a háború legtragikusabb időszakainak egyikét. A budapesti teológiának biztonságos pincéje volt, a nagyapának, Ravasz László püspöknek pedig szolgálati lakása az épületben. E falak között beszélgetünk Bibó Istvánnal. A püspök unokája felidézi, nemcsak az ostrom miatt voltak veszélyben, hiszen az egyházvezető veje, az ő édesapja, idősebb Bibó István a nyilas hatalomátvétel után a világháború végéig bujkálni kényszerült. „Itt minden sokkal kisebb ahhoz képest, mint amire emlékeztem" – állapította meg az egykori államminiszter fia, amikor felnőttként újra visszatért az udvarba, amely másfél évig volt gyermekkori játékainak színhelye.

A nagyapa
Először a dunamelléki püspök nagyapáról, Ravasz Lászlóról ejtünk szót. „Nem tudtam úgy ránézni, mint közéleti személyiségre, csak amikor felnőttem. Akkor voltak is komoly kérdőjeleim, és azok nem múltak el, de megtanultam velük együtt élni, másrészt pedig hiteles válaszokat kaptam. A nagyapám maga is érezte, hogy a politikai küzdőtéren elvétette a keresztyén mércét, amikor a zsidótörvényeket megszavazta az egyház. Voltak ebben kényszerítő elemek is, és sok más tényező, ami miatt ez nem volt egyszerű kérdés. Amit aztán ő erről leírt, abból láttam, hogy ez neki a legfájóbb pont.
Az emlékezéseit azzal kezdi, hogy a zsidókérdésben ő kifogástalan eligazítást kapott az édesapjától. Amikor tízévesen azt mondta az egyik osztálytársának, hogy menj innen, te csipás zsidó, akkor tanítójuk, az ő édesapja azt mondta neki az egész osztály előtt, hogy amíg nem kér bocsánatot a megbántott fiútól, nem ebédel vele. Egy idő múlva azt is elmagyarázta neki, hogy a Goldstein Dávid azért olyan csipás, mert hajnalban felszáll a vonatra, elmegy Bánffyhunyadról Kolozsvárra meg vissza, közben kiflit árul, mert tízen vannak testvérek. Azután jön az iskolába. A történet bocsánatkéréssel végződik. Ezt nem véletlen tette nagyapám az emlékezései elejére. Hogy ez neki fájt, azt Vezér Erzsébet is megerősítette, akinek interjút adott, és szerinte is hiteles bűnbánat volt ez. Emiatt nem tudom elítélni a nagyapámat, ami nem is esne jól. Kiskamaszként sok jóféle eligazítást kaptam tőle hitbeli kérdésekről, és olyan szelíd példákat is, hogy még a korlátoltabb emberekben is megtalálta a jót. A munkatársait is elfogulatlanul választotta ki, nem tisztogatta ki a Lónyayból a szocdem érzelmű tanárokat sem, mert az méltóságán aluli lett volna, de volt is érzéke a kvalitáshoz, vagyis értékelte a szaktudást és az emberséget."

Az édesapa
Ravasz László veje, Bibó István jogász számos alkalommal fellépett az aktuális igazságtalanságok ellen, nemcsak a zsidótörvények áldozatainak segített, de a magyarországi németek kitelepítése ellen is szót emelt. El is távolították professzori állásából, ám 1956 novemberében államminiszterré nevezték ki a harmadik Nagy Imre-kormányba.
Az egyedüli törvényes magyar kormány képviselőjeként november 4-én kelt kiáltványában felszólította a magyar népet, hogy ne tekintse felsőségnek a szovjet megszállókat és az általuk felállított bábkormányt, és a nagyhatalmakat is megszólította a leigázott magyarság érdekében. Két nap múlva jött ki a parlamentből. „Vannak erkölcsi kérdések, amelyekben lépni kell. Ilyenkor az ember összeszedi magát akkor is, ha fél. Apám nem akart hőbörögni vagy hősködni, de úgy érezte, ezt meg kell tenni annak ellenére, hogy két napig hasmenéssel ébredt a parlamentben." Bibó Istvánnak a forradalomról 1957 február-márciusában írt Emlékirata Magyarország helyzete és a világhelyzet címmel külföldre is eljutott. 1957 májusában Bibó Istvánt letartóztatták és bő egy év vizsgálati fogság után életfogytiglani börtönre ítélték, mint elsőrendű vádlottat a Bibó–Göncz–Regéczy-perben. „Amit meg kellett írnia, azt megírta" – jegyzi meg fia.

A hit magvai
A forradalom időszaka egybeesett azzal a hosszabb, nem annyira robbanásszerű, de számára nem kevésbé fontos folyamattal, melynek végétől, nagyjából 1957-től keresztyénnek vallja magát – emlékszik vissza ifjabb Bibó István. „Volt az 1948-as ébredésnek egy második hulláma 1955–56–57-ben. Kiskamaszként kerültem bele ebbe, és gimnáziumban a Torockó térről találtam jó barátokat. A családi hűség és a feleségem révén aztán nem volt nehéz kikötnöm a pasaréti gyülekezetben, pár évtizeddel később pedig Vályi-Nagy Ervint hallgattuk a németajkú gyülekezetben."

Mégsem volt olyan magától értetődő a hite, noha azt családi gyökerei is táplálták – teszi hozzá.

„A nagyapám révén benne voltunk az egyház mindennapjaiban, de a szüleim nem voltak heti rendszerességgel templomjárók az én eszmélésem idején, együtt inkább csak a nagyobb ünnepeken mentünk istentiszteletre. Nagyobbik húgom ugyanis 1945-ben súlyos szívhibával született, s nemcsak tornából, de énekből is föl volt mentve már kis elsősként is. Az a lelkesedés, ami az énekléssel jár, már neki túlterhelés lett volna, maga az iskolába járás is az volt, és minden otthonról való kimozdulás. Akkor még ezt nem tudták operálni, viszont tudható volt, hogy mire felnő, a szűk aorta miatt a szíve felmondja a szolgálatot. Ez előbb megtörtént, a szívében elpangó vér egy leszakadt darabjától 1953-ban agyvérzést kapott és meghalt. Engem viszont a Rákosi-rendszerben végig járattak hittanra, a gimnázium alatt is, pedig akkor már apám be volt csukva."

Idegőrlő hónapok
Akkoriban a hittant késő délután tartották a körzetben kijelölt gyülekezeti teremben vagy valamelyik iskolában. „Télen sötétedés után mentünk haza kicsi gyerekként is. Később, az ötvenes évek derekán egy kis házi gyülekezetben nagyon jó barátokra találtam, az egyik osztálytársam vitt el oda. Bekerültem a kiránduló csapatukba is, nyaranta táboroztam velük, ebben az evangélikus eredetű közösségben kaptam lelki táplálékot fiatalon. Jött 56, közben én a megtéréssel kapcsolatban hezitáltam. Apámat becsukták, rám hárult a tanulás, volt még egy kisebb húgom, akit egész héten én őrizgettem. Anyámat (Ravasz Boriska – a szerk.) nem bántották, de estisek tanítását is rátestálták, amivel ugyan több pénzt keresett, de heti háromszor este kilenc után ért haza, kipurcanva a hosszú naptól is meg az apám helyzetétől is. Róla a vizsgálati fogság alatt nem lehetett tudni, mi lesz vele, de Nagy Imre kivégzése után nem volt kétséges, hogy őt is érheti hasonló sors. 1958 nyarán, amikor már lehetett sejteni, hogy most van a tárgyalása, egy olyan, utóbb tévesnek bizonyult, de akkor pár napig hitelesnek tűnő hír is jött, hogy a Bibó-perben egy halálos ítélet van. Anyámnak idegmunka volt a puszta lét is."

Testi és szellemi megtorlás
Bibó Istvánt és társait végül indiai közbenjárásra nem ítélték halálra, 1963-ban amnesztiát kapott. Bár hat év kiesett az életükből, a család a börtönidő után ott folytatta, ahol abbahagyta. Már amennyire ez lehetséges volt. „Apám sosem volt az a programszerűen kapcsolattartó típus, ha kérdeztem, akkor viszont hitelesen válaszolt. Tizenöt éves voltam, amikor elszakadtunk egymástól, pedig kábé attól fogva tudtam volna igazán kérdezni őt. Mire kiszabadult, én is kezdtem fiatal házasként az életem, küszködtünk a megélhetésért. Volt időszak, amikor ritkábban is találkoztunk, akkor már inkább felnőttebb kérdésekről esett szó köztünk: történelemről, politikáról, a világhelyzetről. Akkor mindig az agyvérzés kerülgetett: nekem meg a feleségemnek mondja a nyomdakész előadást, pedig egyetemen kellene tanítania. (Bibó Istvánt professzori állásától is megfosztották – a szerk.) Neki is fontos lett volna, hogy komoly hallgatóság előtt beszélhessen. Nehéz volt látni, mennyire el van szigetelődve."

Jól csengő név?
A Bibó István név mindig is erőforrást jelentett neki – árulja el. „Mindig csodálkoztam, ha valaki azt feltételezte, hogy teher lehet ezzel a névvel élni. Ehhez, persze, édesapám egyénisége is kellett, és valamilyen naiv kiegyensúlyozottságot én is örökölhettem tőle, ezért nem volt probléma – keserűség vagy vád tárgya – nekem az sem, hogy ő kvázi „lecsukatta magát", ahogy némelyek mondták. Csodálkoztam azokon is, akik csodálkoztak, hogy amikor érettségi után nem vettek föl egyetemre, nem éreztem tehernek, hogy egy gyárban kezdtem el dolgozni. Persze, kiváló barátai voltak apámnak és anyámnak is, akik kiálltak mellettük a nehéz körülmények között is. Úgyhogy nekem mondhatta az egész béketábor, hogy apám ellenforradalmár, felelőtlen, cserbenhagyta a családját, hidegen hagyott, nem érdekelt. Később sem jelentett problémát, hogy az ő fia vagyok. Szerényebbek a képességeim, más a szakmám, kisebb a műveltségem, nem akartam én ő lenni, és a rendszerváltás után se vágytam arra, hogy belőlem politikus legyen – azzal együtt sem, hogy 1990 után a pártok közül legalább öt vagy hat boldogan bevitt volna a parlamentbe, de erre nem volt ambícióm nekem."

Két tanár egy családban?
Tanár szeretett volna lenni, de a börtönviseltek gyermekeit jó ideig – volt, akit soha – nem vették fel az egyetemre, ezért abban, hogy a harmadik próbálkozásra mégis engedték, hogy továbbtanulhasson, Bibó István szerint volt némi politikai kirakatjelleg is. „Végül, a feleségem lett tanár, én pedig építészettörténettel foglalkozó művészettörténészként helyezkedtem el a műemlékvédelemben. Nyugodt szívvel mondtam le a tanításról, hogy ő bátrabban taníthasson, és ne érezze úgy, hogy a családunk egzisztenciáját veszélyezteti, ha valamit kimond a gyerekek előtt, és egy szülő feljelenti. Nem jelentette fel senki."

Megkockáztatták az iskolaalapítást
Az iskolaügy viszont neki is szívügye maradt. 1952 nyarán a Debreceni Református Kollégium kivételével valamennyi református iskolát államosítottak. 1975-ben viszont megjelent egy cikk a Kortárs című folyóiratban a protestáns iskolákról. „Klaniczay Tibor azt írta benne, milyen haladó szelleműek voltak azok a maguk idejében, és a nemzet megtartó erői is – a török hódoltság idején tartották a lelket az emberekben. Ezt persze csak vörös farokkal együtt lehetett leírni, de legalább el volt ismerve" – emlékszik vissza Bibó István.

Egy évtized múlva néhány református értelmiségi összefogott, hogy előkészítse a budapesti Baár-Madas református gimnázium újraindítását. Bibó István feleségéé volt az ötlet, s együtt szerveztek belőle mozgalmat 1986-tól kezdve. A dunamelléki püspök, Tóth Károly – először óvatosabban, 1988-tól egyre határozottabban – támogatta kezdeményezésüket. „A püspök már az első beadványt is helyeselte, de azt mondta, térjünk vissza rá két-három év múlva, mert még a Ráday Kollégium sincs kész és az iskolaalapítás kényes ügy. Mivel nem mondott rá nemet, azt gondoltuk, fél év múlva még ötven támogatót szerzünk, újabb egymillió forintos megajánlással. Nem is hagytuk békén a következő három évben."

Ekkor már nemcsak a Kortárs-beli cikkre hivatkoztak, hanem arra is, mennyien végeztek protestáns gimnáziumokban, akik fontos pozíciót töltenek be, és mennyi baj van az ifjúsággal...
„Összeszedtünk pár embert, akik azt mondták, ha egy ilyen iskola elindulna, adnának tíz- húsz-, ötvenezer forintot. Átlagemberek voltak ezek többségében, főleg egykori baár–madasos és lónyaysta öregdiákok. Volt, aki nem pénzt, hanem munkát vagy ingatlant ajánlott fel. Így már lehetett azt mondani, hogy akármennyi baja is van a református egyháznak, ha ötven ember egymillió forintot össze tud gyűjteni, akkor biztos lenne kétezer támogató, úgy pedig már el lehetne indítani egy iskolát. Mi ezt jó pillanatban kezdtük el – kiderült, hogy lónyaysta öregdiákok már korábban is próbálkoztak ilyennel, de nem jártak sikerrel. Mi az induláskor még nem, de két év múlva már kezdtük érezni a Gorbacsov-féle erjedést is."

„Valahogy végig kell csinálni"
A nyolcvanas évek végén a dunamelléki egyházkerület vezetése engedélyt kért az iskola újjászervezésére, igazgatójelöltként Bibó Istvánt nevezve meg. Ő nem igazgató akart lenni, hanem esetleg tanár, de mivel nem volt más helyette, és az ügy is fontos volt, vállalta a feladatot. „Egy ideig nem tudtam megkülönböztetni a tantervet az óratervtől, fogták is a fejüket a mozgalom tanár tagjai. Az egyre puhuló Kádár-rendszerben viszont alkalmas voltam arra, hogy idegesítsem a kultúrpolitikát azzal, hogy egy ilyen névvel egy egyházi ügyet elkezdek szolgálni és intézni. De amikor már megvolt az első ötven megajánló, megvoltak az aláírásaik és készen volt az indító levél és beadvány a püspökhöz, és ezzel a magánmegbeszélésekből ki kellett lépni az egyházi porondra, akkor szembesültem vele, hogy ez a kezdeményezés vagy sikerre vezet, vagy megbukik, de amíg ez végleg ki nem derül, nem lehet kiszállni. Ha pedig sikerül, akkor folytatni is kell. De még akkor is azt néztem, ki legyen az igazgató helyettem, hiszen nem volt tanári gyakorlatom, osztályfőnöki munkát sem végeztem. Később már úgy éreztem, nem járunk rossz úton az ügyetlenkedéseink dacára sem. Igaz, a Baár-Madasban túlnyomórészt egyházközeli családok gyermekeit tanítottuk, így az oktatás területén nem volt különösebben nehéz dolgunk."

1990 szeptemberében elkezdődhetett az új tanév a Budapesti Református Gimnáziumban, amelyet a Baár-Madas és a Lónyay Utcai Református Gimnázium jogutódjaként jegyeztek.
A teljes épületet csak 1992-ben kapta vissza az iskola, amikor a Móricz Zsigmond Gimnázium kiköltözött. Újraindult a Lónyay is, ettől kezdve a budai iskola neve Budapesti Baár-Madas Református Gimnázium lett. 1996 őszén az igazgatótanács a budapesti gyülekezetek kezdeményezésére és az egyházkerület jóváhagyásával határozatot hozott az 1997. szeptember 1-jén induló Baár-Madas Református Gimnázium és Általános Iskola megalapításáról. Ahogy arról portálunkon is beszámoltunk, az iskola tavaly ünnepelte újraalapításának huszonötödik évfordulóját.

A Bibó Istvánnal készült beszélgetés hamarosan megjelenő második részében hit és értelem együttes neveléséről, párbeszédkészségről és a Baár–Madas gimnázium éléről való eltávolításáról, a Slyvester János gimnáziumról, valamint Bibó István közéletről, demokráciáról és egyházról alkotott véleményéről olvashatnak.

Képek: Füle Tamás; családi archívum