Egy újpesti cukrászdában ültünk le beszélgetni. A pincérnő kihozta a kávét. A történet lassan bontakozott ki, nem tudtam a tejszínhabos kapucsínóhoz nyúlni. Némán, lélegzetvisszafojtva hallgattam a megrendült férfi vallomását.

„Ötvenhét éves leszek, szobafestő, mázoló, tapétázó a szakmám, középvezetőként dolgoztam cégeknél, mielőtt összetört az életem” – kezdte Varga Lipót. Szavaiból kiderült, a tragédia idején már messze nem volt szinkronban a feleségével. Eleve nem szerelmi házasságot kötött, ennek ellenére éveken át hűséges volt. Ám egyszer csak betoppant az életébe egy fiatal nő. „Féltékenységből, gyógyszer hatása alatt annyira nekiestem a barátnőmnek, hogy nem sokkal azután a kórházban elhunyt” – dióhéjban ennyi a történet. Ezt jártuk körbe beszélgetésünk során. S bár azóta több, mint tizenöt év eltelt, amit tett, az a mai napig feldolgozhatatlan számára. „Abszolút nem akartam, de amikor megtudtam, hogy megcsalt, legördült a piros függöny, s már nem voltam tudatában annak, hogy mit cselekszem” – ismerte el megtörten, hogy az emberi indulat miként tud félresöpörni minden gátat, minden józan megfontolást.

„Rengeteg vért veszítettem”
„Amikor láttam, hogy már nem mozdul, nem akartam elhinni, hogy ezt én tettem, ezért öngyilkosságot követtem el. Három és fél liter vért veszítettem, eszméletlen állapotban szállítottak a kórházba, ugyanoda, ahova a barátnőmet is” – folytatta történetét. Utólag tudta meg, hogy a barátnőjét a CT-vizsgálat után átvitték a Baleseti Intézetbe. Ez alatt teltek az értékes percek. Elmondása szerint nem vették le róla a pólót, hogy megláthassák, a hóna alatt súlyosan megsérült és vérzett a tüdeje. „A folyosón halt meg, holott azonnal meg kellett volna műteni, hogy elállítsák a vérzést. Ragaszkodtam ahhoz, hogy vizsgálják ki az esetet, de sajnos, a tragédián már ez sem változtatott volna” – csendesedett el. Szünetet tartott. Arca tükrözte, hogy újra átéli a borzalmat. Tizenegy évvel ezelőtt, 2006. január 26-án első fokon 13 év 6 hónap szabadságvesztésre ítélték, amit 2007-ben jóváhagyott a másodfokú bíróság is. De nem ez volt a legnagyobb baja, hanem az, hogy a tragédia emlékétől nem tudott szabadulni.

„Rendkívül szenvedtem, mindig az a gondolat kísértett, jobb lenne utánamenni” – magyarázta, miért kísérelt meg egymás után háromszor öngyilkosságot. Másodjára a kórházban próbált meghalni. Végig az forgott a fejében, hogy végezni akar magával. Oda volt bilincselve az ágyhoz, s miközben két rendőr őrizte a kórteremben, elrágta az infúziós zsinórt, és levegőt fújt bele. Megállt a szíve, újra kellett éleszteni. A harmadik kísérlete a Venyige utcai büntetés-végrehajtási intézetben volt. Beadott magának 600 egység inzulint, amit összegyűjtött, mert régóta cukorbeteg. „Volt egy zsinórom, felkötöttem magam, két percig lógtam. Ezután nem próbálkoztam többször”– mondta. Ezen a ponton rápillantottam a kávéra, de inkább hagytam kihűlni.

„Én is meg szeretném ismerni”
Varga Lipót elmondása szerint nem hitt Istenben. Megkeresztelték ugyan gyerekkorában Törökbálinton, reformátusnak, azonban csak karácsonykor és húsvétkor ment templomba. „Sokat gondolkoztam azon, miért történt ez velem. Miért kellett Istennek ennyire összetörni engem? Miért választottam a barátnőmet? Miért váltam el a feleségemtől? Korábban soha nem jutott eszembe, hogy megcsaljam a feleségemet, annak ellenére sem, hogy nem szerelmi házasságot kötöttünk”– sorjáztak kérdései. „Gyermeket várt tőlem, és nem akartam, hogy a gyermekünk csonka családban nőjön fel, mint én, mert engem egyedül nevelt az apám” – merengett el.  „Elvetetni nem akartam, mert azt tudtam, hogy bűn” – mondta, s e megjegyzéséből a napnál világosabban kiviláglik, hogy Isten nagyon is munkálkodott a lelkében, még ha ő erről nem tudott is. „Istennel és Jézus Krisztussal a börtönben találkoztam” – jelezte, hogyan vett csodálatos fordulatot az élete. Egy másik intézménybe szállították orvosi vizsgálatra, ahol egy muzulmán hitű és egy keresztyén férfivel került egy helyiségbe. Hallotta őket vitatkozni hitről, vallásról, Istenről, s azt találta, hogy akinél a Biblia volt, az mindent tudott, a másik azonban cseppet sem volt meggyőző. „Gondolkoztam azon, ha ez a keresztyén ember ennyire tud valamit, azt én is meg szeretném ismerni” – idézte fel, hogy a börtönben miként ébredt fel benne a keresési vágy. Másnap egy másik szobába került, a fal mellett talált egy Újszövetséget. Elkezdte olvasni, de nem értette, ezért visszarakta. A következő héten a szemétből vett ki egy Újszövetséget, mert a papírjából szívták a cigarettát.

„Varga, nem lesz baj?”
Olvasni kezdte, s nagyjából ezzel egy időben jelent meg nála egy református börtönmissziós szolgáló, Takács Ferenc testvér, akivel beszélgetni kezdett. Elmesélte neki az életét. A férfi azt tanácsolta, a történteket le kell tennie Isten kezébe, hogy ne terhelje tovább. Ő viszont félt. Ekkor a börtönmissziós szolgáló azzal érvelt, hogy Isten nem azért mentette meg háromszor, hogy most feladja. Együtt sírtak és borultak térdre, s kérte Varga Lipót bűnei bocsánatát. De érezte, hogy ez nem elég. Ekkor történt, hogy kiment a fürdőbe, mert a cukorbetegeknek jár a napi fürdés. Az őrök utána kiáltottak: „Varga, nem lesz baj?” Attól tartottak ugyanis, hogy újabb öngyilkosságot kísérel meg. Azt felelte, nem. „Bementem, levetkőztem, a zuhany alatt letérdeltem, és zokogva átadtam magam az Úrnak. Kezébe adtam az életem, mondtam, hogy én nem tudok vele mit kezdeni. Mindent csak elrontottam, arra tudok most csak gondolni, hogy Te helyre tudod hozni” – emlékezett a sorsdöntő percekre. Amikor kijött és ment vissza a helyére, érezte, hogy megkönnyebbült. Mintha levetett volna magáról egy olyan ruhát, ami igen-igen szennyes és nehéz. Határozottan könnyebbnek érezte magát, a könnye potyogott. Az őr megkérdezte tőle: „Varga, baj van?” – „Nincs – felelte –,  csak örülök.” – „Örömkönnyek? – kérdezett vissza az őr, s hozzátette: „Na, itt benn sem sokan örülnek ennyire!” Azóta a misszióból sokan jöttek hozzá és a társaihoz is. Alakult egy missziós körlet. L. Molnár István börtönlelkész sokat segített neki, külön alkalmakra járt hozzá. Részt vett a fogvatartottak imaóráin, Biblia-vetélkedőin. Ott volt a Kálvin-napon is. Összesen 10 év 4 hónapot töltött a börtönben, tavaly májusban szabadult.

„Isten elvégezte bennem”
Amikor a bíró jó magaviselete miatt feltételesen szabadlábra bocsátotta, azt mondta neki, ezekkel a papírokkal nem is tudna más döntést hozni. Ilyen makulátlan életet nem látott, mindenkivel tisztelettudó, semmi probléma, semmi szabálytalanság. „Isten vigyázott rám a börtönben, soha nem mentem bele olyan dologba, ami hátráltatta volna a szabadulásomat” – jegyezte meg. Ki akart jönni, az éltette, hogy a lányával helyreállhat a kapcsolata. Nagy szomorúságára azonban ez nem következett be. Egy alapítvány fogadta be, mivel nincs vagyona. Mindent otthagyott a feleségének és a lányának. „Teljesen megváltozott az életem. Ki merem jelenteni, hogy egészen más ember lett abból a férfiből, aki egykor voltam. Isten elvégezte bennem azt, hogy türelmes legyek, és segített abban is, hogy letegyem az életem a kezébe”– összegezte a börtönéveket és az azóta eltelt időt.

Közben leszázalékolták, s a már említett alapítványnál igyekszik magát hasznossá tenni. Családias légkörben él, ahol mindenkinek megvan a feladata. Baracskára mennek adományokat osztani, s már várja az engedélyt, hogy teljes jogú tagként ő is bejárhasson a missziós szolgálókkal a börtönbe. Naponta olvassa a Bibliát a reggeli és esti csendességen, hétfőn és pénteken imaórán vesz részt, vasárnap pedig istentiszteleten.

Visszagondolva a tragédiára, a mai napig nem tudja elhinni, hogy ezt a szörnyűséget ő tette, de a megtérése óta sokkal könnyebb. Nem kísértik már azok a gondolatok, hogy a barátnője után kell mennie. „Változatlanul hatalmas bűn a szememben, de tudom, hogy Isten megbocsátott.” Azóta, akinek csak tud, bizonyságot tesz, s hirdeti az Úr szabadítását. Szerette volna, ha a családja tagjai is átélik ennek örömét. A lányának is küldött leveleket, traktátusokat, de nem válaszolt. Féltestvérének, bátyjának is beszélt Jézus Krisztusról, amire azt a választ kapta, nem ítéli el azért, mert hívő, de őt ez nem érinti meg. „A legjobban azt sajnálom, hogy édesapámmal már nem találkozhattam azután, hogy börtönbe kerültem. Leveleket küldtem neki bentről, s kérleltem: még az utolsó pillanatban sem késő átadni Jézusnak az életét, akkor is van megváltás. A halálon túl azonban már semmin sem változtathatunk. Utólag tudtam meg, hogy a leveleket vagy azok nagy részét meg sem kapta, mert a nevelőanyám nem adta át neki. Engem hibáztatott, hogy édesapám sokat emésztette magát, infarktust, majd tüdőembóliát kapott, amelybe 2008-ban belehalt” – osztotta meg édesapjával kapcsolatos fájdalmát. Kétségére itt már nem kaphat választ. Csak néztünk egymásra, s kevergettük a kávét. Van, amikor egyedül a hallgatás helyénvaló.

Cseke Hajnalka