Libanonba és Szíriába is ellátogatott március végén egyházunk küldöttsége. Az egyházvezetők és missziós munkatársak Bejrútban találkoztak a Szíriai és Libanoni Nemzeti Református Zsinat, valamint a Közel-keleti Örmény Református Egyházak Uniójának képviselőivel. Szíriában megtekintették a magyarországi egyházi és állami támogatásból megvalósuló humanitárius, szociális és újjáépítési programok már látható eredményeit, melyek a helyben maradást is segítik. A magyar kormány erre a célra egy-egy millió eurós támogatást ajánlott fel az örmény és arab ajkú szíriai reformátusoknak tavaly év végén. Egyházunk pedig többek között vasárnapiiskola-programot, ösztöndíjprogramot és templomépítést is támogat. Bogárdi Szabó István dunamelléki püspököt, a zsinat lelkészi elnökét az utazás során szerzett tapasztalatairól kérdeztük.

Mi jobbára a nagyszüleink elbeszéléséből ismerjük, mit jelent a háború. Az, ami tőlünk több generációnyi messzeségbe került, Szíriában mindennapos valóság. Mit érzékeltek ebből?

Szíriában polgárháború volt és részben van is, bár éppen jelezték az Iszlám Állam kiszorítását az ország területéről. Ebben a polgárháborúban azonban sok szereplő vett és vesz részt. Pillanatnyilag és átmenetileg béke van, nem sokat beszélnek a háborúról, aminek több oka is van, az egyik az, hogy polgárháborúról senki nem beszél szívesen. Sok az áldozat, többé-kevésbé tényszerűnek tekinthető megállapítások szerint több mint félmillió halottja van a nyolc éve tartó polgárháborúnak, ennek több mint a fele polgári lakos, és legalább harmincezer gyermek is áldozatául esett. Nem klasszikus háborúról van ugyanis szó, amit valahol távol egy frontvonalon vívnak a szemben álló felek, hanem az egész országot feldúlta.

Amikor ott jártunk, abból is lehetett tudni, hogy háborús helyzet van, hogy kísérőkkel mozoghattunk csak, akiket a szíriai hatóságok biztosítottak számunkra, és pontosan jelezték is, melyek azok a területek, ahova nem mehetünk be. Homszból Aleppóba tartva az egyébként 160 kilométeres utat összesen 400 kilométeres kerülő úton tettük meg. Egyik éjszaka ágyúzást hallottunk, és az út mentén végig láttuk a szétbombázott, húsz-harminc házból álló kis falvakat, pásztorkunyhókat, kiégett harci járműveket. Néhány, kivételes módon többé-kevésbé épségben megmaradt városrésztől eltekintve a városok is romállapotban vannak. A polgárháború kezdetétől fogva súlyos támadások érték ezeket. Hol ez, hol az foglalta el őket, bombázások, rakétázások kezdődtek, Aleppó fele romokban van, Homszot tönkretették, talán Damaszkuszban nem láttunk nagy károkat, mivel oda nem jutott be az Iszlám Állam, csak körbekerítették. A külvárosi részeken azonban a fővárosban is lehetett látni a rakétázások nyomait. Az én becsléseim szerint nemzedékekbe fog kerülni csak a romok eltakarítása.

A társadalmi sebek bizonyára még mélyebben húzódnak.

Nagyon súlyosak a sebek, mindenki megbékélésre igyekszik, ez talán a továbbélésnek az egyik elemi feltétele, mert élni akarnak az emberek, próbálják az életüket újra berendezni – megrendítően nyomorúságos körülmények között. Tudva, hogy azok, akik elmenekültek, nagyon nehezen szánják rá magukat bármiféle visszatérésre is, hiszen nincs hova visszamenni. Lakások, házak, középületek, iskolák, kórházak százezrei semmisültek meg.

Ha már a megbékélést említette: muszlimok és keresztények hosszú évszázadok óta képesek együtt élni a közel-keleti régióban, de Szíriában minden a feje tetejére állt. Kik között kell, hogy történjen most a megbékélés?

Mi, nyugatiak – most én is nyugati vagyok – naivul azt gondoljuk, hogy az, hogy ők együtt tudtak élni, magától volt így. Ezek mindig roppant kényes, patikamérlegen kimért és élénk figyelemmel kísért kompromisszumok voltak – élő, működő kompromisszumok. És az várható volt, hogy ha ez az évszázadok során kialakult létszám, befolyás, vagyon, nagypolitika, helyi politika által körvonalazott egyensúly valahol megroppan, akkor az egész beszakad. Most minden megváltozott, hiszen Szíria lakosságának egy jelentős része elmenekült, nem tudják, ki fog visszajönni, ki nem. A nagyvárosokban volt keresztény, örmény, görög, kurd negyed, ezek mind megsemmisültek, ezért területi átrendezések is várhatók a jövendő együttélés érdekében.

Az Iszlám Állam ideológiája a jelenlegi civilizáció megsemmisítésére irányult. Azt hirdette magáról ez az új kalifátus, hogy ők fogják az új civilizációt a régi romjain felépíteni. A keresztyén negyedektől kezdve a mecseteken át a muszlim szent helyeken keresztül az antik vagy középkori emlékeken át mindent, ami a Közel-Kelet civilizációjába beletartozik, roppant erővel igyekeztek megsemmisíteni. Láttunk fölállványozott keresztény templomot, most újítják föl, bombatalálatot kapott, és mellette egy mecsetet romállapotban, a pusztítás kivétel nélkül mindenki ellen irányult.

El lehet kezdeni tehát megint az 1200 éve építgetett és gondosan karbantartott kompromisszumrendszert újraépíteni. A szomszédok együttélése mindennapos művészet, ezért keresik a megbékélés lehetőségét. Mindenkinek van áldozata, vesztesége, sérelme, mindenki belekeveredett valamibe, mindenkinek állást kellett foglalnia valahogy. A polgárháborúnak ez az egyik legiszonyatosabb természete, hogy ebből nem lehet kimaradni, aki pacifista volt, az is állást foglalt a pacifizmusával, aki csak önmagát védte, az is állást foglalt. Nagyon hosszú folyamat előtt áll Szíria, ha egyáltalán véget érhet a háború.

Az is mindig kiderül a tudósításokból, hogy az ott élők örülnek annak, ha nemcsak anyagilag vagy erkölcsileg támogatjuk őket, hanem megjelenünk ott, ahol őket ez a tragédia érte. Miért értékelődik fel ennyire a személyes jelenlét?

Ez így volt, megrendítő volt, hogy szinte lakodalmat rendeztek az ottlétünk idején. Nagyböjt van, ők is tartják, jobban, mint mi, ez azt jelenti, hogy egy héten csak egyszer esznek húst nagyböjtben. Most a kedvünkért minden este bőségasztalt terítettek, miközben lehetett látni Aleppóban a hosszú sorokat, ahogy álltak sorban az emberek húsért. A szegénységükből is megtiszteltek minket, amiért odamentünk, ez nagyon megrendítő volt.

Az okát is elmondták: valóban sok szép üzenetet és támogatást kaptak és kapnak, és még több ígéretet. És azt is elmondták őszintén, hogy természetesen nagyságrenddel többet és nagyobbat, mint amit mi, magyarok tudunk vinni. De szinte mi vagyunk az egyetlenek, akik elbátorkodtunk oda, részt vettünk az életükben, megmutathatták az egykori házaikat, iskoláikat, összedőlt templomaikat, tehát a fizikai jelenlét, az, hogy nem képeslapokon meg fotókon nézzük a nyomorúságukat, hanem részesei leszünk, ez mindent felülmúl, úgyhogy érdemünk fölött szerettek bennünket.

Meghökkentő lehet azoknak, akik először olvasnak, hallanak róla, hogy Szíriában és Libanonban is élnek reformátusok. Milyen egy arab református?

Reformátusok mindenütt vannak, mint tudjuk. Természetesen, 19. századi kezdeményezésekre nyúlik ez vissza, amikor angol protektorátus alá került Szíria, megjelentek a nyugati világ hírnökei, velük együtt a misszionáriusok. A jelenlegi gyülekezetek 19. század végi, 20. század eleji nyugati presbiteriánus-református missziók gyümölcsei.

Ők olyanok, mint mi, a liturgiájuk és a viseletük természetesen inkább angolszász: vagy skót, vagy amerikai presbiteriánus, de a templomaik ugyanolyan szép fehérek, mint a mi templomaink, és az istentiszteleti rendjük néhány elemet kivéve szintén ugyanolyan, mint a miénk. Döntően angolszász énekeket énekelnek, de hallottunk már az örményeknél örményt, az araboknál arab református éneket. Hoztam magammal egy Kálvin-Institutiót, most adták ki arabul. Talán a mentalitásuk is inkább a miénkre hasonlít, hiszen egy túlnyomórészt iszlám országban a keresztyéneken belül is elenyésző kisebbséget képviselnek. A régi keleti keresztyének, a szírek, a görögök, az ókatolikusok és a többiek, akik az iszlám előtt is keresztyének voltak már, ők stabilan ott vannak, őrzik a hagyományaikat, ám a reformátusok a keresztyénségen belül is újszerű elem abban a világban. De kevesebb a keresztyének egymás közötti konfrontációja, akár nyelvi alapon is, mint minálunk, érthető történelmi okokból. Jobban összezárnak, jobban figyelnek egymásra.

Az örmények a huszadik század eleji népirtás elől menekültek az Oszmán Birodalomból Szíriába, és most átélik ezt a megrázkódtatást. Keresztyénként hogyan viszonyulnak ahhoz, ami történik?

Az örmények rendkívül nehéz helyzetben vannak, hiszen őket Szíria befogadta az örmény népirtás idején, és ők ezért hálásak az araboknak, a muszlimoknak is, hiszen azok a menekülő keresztyéneket fogadták be, és szép élettereket tudtak ők maguknak kiépíteni. A polgárháború előtti szír társadalom rendkívül megbecsült részéhez tartoztak. És most akarva-akaratlanul ott sodródnak, hánykolódnak ide-oda egy országban, amelyik polgárháborús állapotokba került. Ki mellé álljanak oda, kiről mondjanak jó szót, hogyan fejezzék ki, hogy ők továbbra is szeretnének ott élni? Még akkor is, ha sokan a szíriai örmények közül is eljöttek már, akiket várnak oda vissza. Épp ezért talán az örmények vesznek részt a legélénkebben a megbékélési folyamatban. Az, hogy ők száz éve vannak ott, hogy befogadottak, hogy abszolút kisebbség, hogy semmiféle különösebb érdekük nem fűződik ahhoz, hogy az iszlám belvitáit eldöntsék, mindez a közvetítő szerepébe hozza őket.

Milyen helyzetben vannak az egyházvezetők, mivel küzdenek? Mit mondanak a gyülekezeti tagok, az ott élő családok életéről?

Az egyházvezetők többsége maradt, talán egy gyülekezetből ment el a lelkész nyugatra, őt most nyugdíjas lelkésszel pótolják. Akik maradtak, ők mindenképpen az újjáépítés mellett vannak. Ahogy bemutatták, mihez fogtak hozzá a fegyvernyugvás óta az utóbbi egy-két-három évben, röstelltem magam, mert mi már egy elkorcsosult, kényelmes európai nyugdíjasklub vagyunk hozzájuk képest. Hihetetlen sok energiával, találékonysággal, ötletességgel építik újra a közösségüket. Ők elsősorban a fiatalokért aggódnak, hogy találnak-e perspektívát maguknak Szíriában. Nyugat-Európából érkeznek impulzusok, hogy gyertek csak, mi több, olyan impulzusok is érkeznek, hogy Szíriának vége, nincs ott mit keresni. Ők tudják, hogy nincs vége, és van mit ott keresni. Tehát, miközben egyszerre kapnak a nyugattól segítséget, hogy újraépítsék a templomokat, kórházakat, egyházi iskolákat, hogy megszervezzék az életüket, ugyanez a nyugat csábítja is őket.

A keresztyének helyzete stabilabb volt az idősebb Aszad elnök idején. Mennyire érzékelhető, hogy mára üldözötté váltak?

Nyugodtan mondhatjuk, hogy a polgárháború alatt is üldözöttek voltak, hiszen az Iszlám Állam egyik harci taktikája az volt, hogy először a keresztyén negyedeket szállták meg. Mártírjai is vannak ennek, például Homszban voltunk egy jezsuita rendházban, ahonnan már mindenki elment a zűrzavaros időkben, csak egy idős, holland jezsuita bácsi maradt ott. Bementek a terroristák, fölszólították őt, hogy távozzon el, mire ő mondta, hogy neki ez az otthona, hatvan éve él Szíriában, ezt az országot és ezt a népet szolgálja, mire ott, az udvaron menten agyonlőtték. Történtek tehát keresztyének ellen kifejezetten a keresztyénségük miatt súlyos atrocitások, leginkább azért, mert a terroristák a keresztyén negyedekbe vették be magukat. Ha a kormány vagy éppen egy másfajta milícia, a polgárháború más résztvevője ki akarta őket onnan zavarni, akkor először a keresztyén negyedet bombázták le. Ha lehet arányítani – ami igazságtalan lenne –, mégis a keresztyén negyedek szenvedték meg a legtöbbet emiatt a tudatos háborús taktika miatt.

Egyre többeket szíven üt Magyarországon a keresztyénüldözés mértéke. Mit mond egyházvezetőként, a Krisztus testén belül nekünk, akik már halljuk ezeket a híreket, mi a feladatunk, mit kezdjünk ezzel?

Csak három példát hadd mondjak a huszadik századból, amit nekünk, magyaroknak érdemes megszívlelni. Az első világháború után Hollandiába és Svájcba is kiutaztattak csontig lesoványodott, szülők nélkül meg csonka családban maradt gyermekeket két-három-öt évre, hogy föltáplálják őket. Kellett ezt nekik tenniük? Nem kellett, de megtették, mert keresztények voltak. A második világháború után a magyar református templomoknak jó harmada rendkívül súlyosan megsérült vagy éppen meg is semmisült. Négy-öt év alatt ezek a templomok újraépültek, és nem a front után itt maradt szerencsétlen magyarok adakozták össze a pénzt, hanem ezt is megtették azok, akik ellen harcoltunk a második világháborúban. Aztán 1956 után én is sokáig őriztem egy nagy sajtosdobozt, vöröskereszt volt rajta és rá volt írva, hogy az amerikai nemzet adománya. Nem biztos, hogy kellett volna. Emlékszem, hogy gyerekkoromban, a kommunizmus idején is rendszeresen jöttek Hollandiából, Svájcból, Németországból keresztyének, akik támogattak bennünket.

Ha mi, magyarok az egész huszadik századot úgy éltük végig, hogy mindig kaptunk valami segítséget, mindig gyűjtöttek nekünk, mindig elhozták, akkor mi is tartozunk azzal a kevéssel, amivel mi tudunk segíteni a szíriaiaknak, vagy bárhol a világon üldözött keresztényeknek. Egy példát hadd mondjak! Aleppóban van egy gyülekezet, akik orvosi rendelőt nyitottak, az ott maradt orvosok önként vállalják, hogy egy héten három-négy órát ingyen rendelnek. Van gyógyszertáruk is, és aki odamegy és megvizsgálják, az orvos által fölírt gyógyszert ingyen megkapja. Nem olyan sok egy doboz Algopyrint vagy egy doboz antibiotikumot elküldeni vagy az árát odaadni. Gondolja végig mindenki, hogy hány tonna gyógyszert dobunk ki, mert lejárt vagy nem kell. A világnak pedig van olyan része, ahol a keresztyének keresztyént, muszlimot, bárkit ezekbe az orvosi rendelőkbe befogadnak, és abból, amit mi vagy a nyugati testvérek gyűjtenek nekik, gyógyszerhez tudják őket juttatni.

Ez a látogatás miben tette a legmélyebb benyomást Önre?

Sok mindenben, és idő kell, mire mindez leülepedik. Sokszor szoktam mondani, hogy csak béke legyen. Most ezt így mondom: csak háború ne legyen.

 

Képek: Feke György, Füle Tamás, Harmathy András, Ódor Balázs