„A vitorlázás szűk húszéves szerelem részemről” – kezdett bele történetébe Wlasitsch Tamás. „Korábban is érlelődött bennem a vágy eziránt, de jött egy trauma az életemben, és anyósom akkor megkérdezte, nem akarok-e vitorlázni tanulni, mert milyen jó lenne, ha a család együtt tudna tengerre szállni. Felajánlotta, hogy az árát is kifizeti. Mivel ötlete találkozott a vágyammal, így elkezdtem tanulni, és rájöttem, hogy a vitorlázás nem csak kipipálandó elem a bakancslistámon, hanem hatalmas szerelem, sőt, Isten szeretetnyelve. Én ugyanis gyógyulást éltem át ezen keresztül. Isten egyszerre gyógyított, nevelt, tanított.”



A Balatonon tette le a vizsgát, és már ott megtapasztalhatta a vitorlázás addig nem ismert oldalát. „Siófokról átvitorláztam Balatonfüredre, majd vissza. Nekem az olyan volt, mintha a tengeren kelnék át. Jöttek velem emberek, és a visszaúton már mély beszélgetés indult köztünk. Valahogy akkor érkeztünk meg mindannyian, és ettől boldogság töltött el.” Mára mind a Balaton, mind a tenger hatalmas szerelem lett számára, és mindkét helyen meg tudja tapasztalni Isten gyógyító kegyelmét. „Ahogy vitorlázás közben beszippant a természet, a hajók, a fények, a szél, hagyom, hogy titkos kapukat nyisson meg bennem Isten felé.”
 

El kell rúgni a hajót
Tamás szerint a vitorlázás azért is alkalmas a kapunyitásra Isten felé, mert ilyenkor megszűnünk játszmázni. „Ilyenkor minden kiderül, minden letisztul, nincs mit kimagyaráznunk. Vagy ott vagy és tudod, mi a dolgod, vagy ha nem, akkor bajba kerülsz, de a hajód és a rád bízottak is. Ez tiszta ügy” – mondta. „Amikor elindulok vitorlázni, valahogy lelassulok és megtapasztalom Isten jelenlétét. Ilyenkor nem érzem, hogy el lennék hagyatva vagy veszélyben lennék. Ennek legékesebb példája az Atlanti-óceánon való átkelés volt 2016-ban. Ezt az utat többedmagammal tettem meg húsz nap alatt, hatezer kilométert vitorlázva. Készült is belőle egy nagyon szép film, amely a YouTube-on meg is tekinthető.”
 

A filmet levetítették többek között a Baár–Madas Református Gimnáziumban, a Károli Gáspár Református Egyetemen, és több keresztyén közösség előtt is. „Amikor beszámolót tartok a vetítésekhez kötődően, mindig fontosnak tartok kiemelni egy gondolatot, amely a gyógyulási folyamat alapfeltétele. Amikor elindultunk Teneriféről, az a pillanat volt a legnehezebb, amikor a hajót el kellett rúgni a parttól, mert azután már nincs visszaút. Nem tudtuk pontosan, mi vár ránk, csak azt sejtettük, hogy ez azért maraton, amit futni kell. Csodálatos volt megélni, ahogy Isten ebben is jelen volt. Ezért szoktam mondani az élet más területei kapcsán is, hogy el kell rúgnunk a hajót a parttól, ha valóban el akarunk indulni.”

Az Atlanti-átkelés során fantasztikus élményekben volt részük, például rengeteg olyan állattal találkoztak, amelyekről korábban csak hallottak vagy olvastak. A madarak leszálltak a hajó fedélzetére, ott pihentek napokig, és a tányérjukból ettek. A legcsodálatosabb mégis az a belső folyamat volt, amelyen Tamás keresztülment, és amelynek köszönhetően ez az út fontos mérföldkövévé vált életének. „Isten azt mondta, hogy megadja nekem a bizalmat, ne féljek, csak lépjek bele és rúgjam el a hajót. Már az is átformált engem, hogy ezt megtettem. Azóta is ebben a momentumban találom meg azt a formát és bátorítást, amelyekkel beleléphetek különböző ügyekbe. Ez a felismerés emlékkővé vált bennem.”



Imádság és szolgálat
Gyerekkora óta szeret imádkozni, annak a biztos tudatában, hogy Isten szereti őt. „Az imádság mindig is megnyugvás volt számomra. Amikor időt töltök Istennel, az számomra az élet esszenciája” – fogalmazta meg tapasztalatait Tamás. „Bibliaolvasáskor is előbb imádkozom és mindig a végére hagyom a bibliaolvasást, mert csak az ima után érkezem meg az Igéhez. Ha előtte, zavart fejjel olvasom, akkor nem értek belőle semmit, de imádság után már igen. Az imádság ad mélységet a bibliaolvasásomnak, ilyenkor jutok el úgymond a bevezetéstől tárgyalásig, majd a befejezéshez. Az imádságaim valódi tétje az, hogy általa milyen mélységű kapcsolat születik meg Isten és énközöttem.”

A hétfői, szerdai és pénteki napját tudatosan úgy rendezte be, hogy egy-másfél órát imádkozva Isten előtt tölthessen. „Nagyon szeretem ezeket az órákat. És ha néha valamiért alábbhagynám az imádságot, akkor mindig kapok valamilyen jelképes kis figyelmeztetést az Úrtól, hogy térjek észhez, ne térjek le az utamról. Hálás vagyok Istennek, hogy maradt bennem gyermeki vágyakozás iránta, és azért is, hogy tudok még sírni előtte. Vitorlázáskor a vitorlázni szerető énem összekapcsolódik a kifejezetten imádkozni szerető énemmel, és ilyenkor érzem magamat valóban stabilnak. Ilyenkor a helyemen vagyok, ott, ahol lennem kell, és azt teszem, amit tennem kell. Részemről ez is egyfajta szolgálat.”



Korábban hagyományos egyházi szolgálatban is részt vett, például gitározott a gazdagréti református gyülekezetben. „Bár én magam is épültem a zenélés által és másokat is építettem, valahogy mégsem éreztem, hogy az a szolgálat az enyém lenne. Nem voltam komfortban vele. Hálás voltam érte, hogy így is hozzátehettem a közösséghez a magamét, de kissé kilógtam a gyülekezeti szolgálatvégzők közül. Azután nagyjából öt évvel ezelőtt Isten mintha azt üzente volna nekem, hogy tegyem le a hangszert, nem erre hív. És akkor le is tettem. Ráébredtem, hogy én a szolgálatok terén is a magam útját szeretem járni, a vitorlázásról pedig úgy érzem, hogy az enyém. Ebben otthon vagyok.”

Félelem helyett
Valahányszor Tamás vitorlázni indul, felhatalmazást érez arra, hogy félelem nélkül vitorlázzon bármilyen közegben. „A TF-en azt tanították, hogy véges számú gyakorlatsort gyakorlunk be végtelen lehetőség esetére, ezért a többi a kreativitásunkra van bízva. A vitorlázásnál azt kellett begyakorolnom, hogy mindig az Úrhoz kell imádkozni. Amikor benne vagy a viharban, ott nincs alternatívád, mert akkor cselekedni kell, nem tudsz gondolkozni. Vagy megoldod, vagy nem. De ott vannak az emberben a fantomfélelmek is, amelyek képzelt vagy előrevetített fenyegetésekben öltenek testet. Azért kell az imát gyakorolni, hogy ezekkel is eredményesen küzdhessünk meg. Jól jön ez az élet más területein is” – vallja.

Szerinte ma minden azt sugallja, hogy félnünk kell, ezért is fontos, hogy félelmeinket Isten elé vigyük imáinkban, hogy Ő segítsen át rajtuk. Ez nemcsak a fantomfélelmek ellen működik, hanem valós veszélyhelyzetben is. Került már olyan viharba, ahol a kontroll kikerült a keze alól, és ahol egy ponton túl azt érezte, hogy a kimenet már nem rajta múlik. Ilyenkor az imádság egyúttal teljes önátadást is jelent, amely által a félelmeken is túljut. „Én akkor is imádkozom, amikor nincs szél. Akkor is, ha viharos. Mind a két esetben imádkozom. Ezt gyakoroltam be, és ez eddig mindig segített rajtam. Nekem ez ma már nem puszta technika, hanem túllépett azon a szinten és ösztönös cselekvéssé vált.”



Az ebből fakadó felhatalmazás érzése nem azt jelenti, hogy Tamás keresné a halálközeli élményeket vagy hajszolná az izgalmakat. Sosem törekedett erre. „Sokan, akiket az adrenalin hajt, azért szeretnének eljönni velem, mert azt hiszik, hogy csak az izgalmakban vállalnak részt, a felelősségből nem. Ma a legtöbb ember nem akar döntéseket hozni, felelősséget vagy elköteleződést vállalni. Pedig ez lenne a lényeg. Nincs annál erősebb felelősségvállalás, mint amikor Istennek adod át a kontrollt. Az Őrá való hallgatás, figyelés az, ami a felkenetést adja nekünk vállalásainkhoz, ebben kell hűségesnek lenni, és ezáltal lesz áldás az életünkön. A vitorlázás jó nevelőeszköze ennek.”

Közösségben megérkezni
Az átéltek bátorították fel arra olyan tíz évvel ezelőtt, hogy keresztyén férfiakat hívjon el vitorlázni. „Négyen-öten elmegyünk az Adriára, és vitorlázás közben mély beszélgetések alakulnak ki közöttünk. Az emberek mindentől megszabadulnak, és az igazi énjüket mutatják. Hatalmas imádkozások, sírások, összeölelkezések és megtapasztalások történnek, amikor az Úr jelen van közöttünk. Számomra ez egyfajta evangelizációs lehetőség. Nagyon sokan azt élik át az utazásban, amit én: hogy valahonnan elindulunk, valami történik, és a végén nem úgy érkezünk meg, ahogy elindultunk. Úgy érzem, hogy feladatom van ezen a területen, és jó úton járok, ha beleállok ebbe a szolgálatba.”

Balatoni hajója, a Zarándok már nevében is azt sugallja, hogy zarándokutakra hivatott. „Zarándok vagyok a tanulás és a megismerés útján, és küldetésem, hogy másokat is meginvitáljak erre a zarándoklatra.” Ugyanakkor figyelnie kell arra, hogy csak olyanok utazzanak vele együtt, akik szintén keresők, és emellett vele és egymással is kompatibilisek. „Meg szoktam kérni másokat arra, hogy készüljenek lelki útravalóval. 2019-ben például Bölcsföldi András lelkész, a budapesti teológia spirituálisa is eljött velünk az útra, és őt kértem fel igeolvasásra. Fantasztikusan jó volt, olyan, mint egy istentisztelet a víz közepén. A többiek számára sem egyszerű élmény volt csupán, hanem istentapasztalás.”

Tamás persze maga is rengeteget hozzátesz ezekhez a pillanatokhoz. „Sokat mesélek mindarról, amit átéltem, és mindarról, amin keresztülmentem, mert ettől leszek hiteles, és ezáltal nyílnak meg mások is. De általában van egy pont, amikor már megszűnök tudatos lenni, és csak áradnak belőlem a szavak, és akkor úgy érzem, mintha onnantól már nem is én beszélnék.” A lelki útravaló azonban önmagában még nem elég a közös „megérkezéshez”. Ehhez arra is szükség van, hogy mindenki hozzátegye a magáét az utazáshoz, és nemcsak lelki téren, de például a főzés, mosogatás, takarítás és egyéb feladatok elvégzésével. Így a felelősségvállalásban minden útitárs osztozik.



Reális célokért küzdve
Családjával is szokott vitorlázni, de olyankor alapvetően csak az együttlét öröméért. „Örülünk egymásnak, nagyokat beszélgetünk, csodaszép dolgokat látunk, tapasztalunk, de ott igazából az egymással való kapcsolat a lényeg, tehát más a célja” – magyarázta Tamás. „A családom támogat engem, de ők nem vesznek tevékenyen részt a vitorlás projektjeimben. A feleségem mindig elenged akár több napos programra is, én pedig hálás vagyok érte és nem élek vissza ezzel. Próbálok példát mutatni a gyerekeimnek, hogy lássák: nem szabad irreális célokat kitűzni, de a reális célokért érdemes küzdenünk. Azt szeretném, hogy tűzzenek ki saját célokat, harcoljanak érte, de ne csak saját erőből, hanem az Úrral.”

Úgy látja, akkor lesz igazán a helyén, ha majd a vitorlázás és tanítása tölti be a mindennapjait. „Jelenleg még hobbi szinten űzöm ezt, de pár év múlva szeretnék majd ebből megélni. Most is tartunk különböző tréningeket, de mélyebben foglalkoztat a versenyvitorlázás oktatása és a tengeren való biztonsági oktatás területe is. Már jövő tavasszal szeretnék saját iskolát nyitni, de még keresem az utamat, hogy Isten maga mire hív ebben. Ennek is ki kell forrnia magát, ahogyan bizonyos dolgoknak eddig is be kellett érnie. Ezt nem lehetett sürgetni, de lehet érte imádkozni. Mindenesetre úgy érzem, hogy ezen a szolgálatomon áldás van, és Isten az, aki továbbküld ezen az úton.”


Barna Bálint
Képek: Füle Tamás, Wlasitsch Tamás