Vízzé változtatni a bort

Néha az a csoda, amikor egy bortermő vidéken az emberek megérzik a tiszta víz jó ízét. A szekszárdi református gyülekezetben sokan járnak a templomba meríteni vasárnaponként. Hivatásról, családi életről és a szolgálatról kérdeztük a közösség lelkipásztorait, Kaszó Gyulát és Kaszóné Kovács Karolát.

Amikor öt évvel ezelőtt a négygyermekes család megérkezett a szekszárdi parókiára, a szép novemberi időben a lelkész egyik első dolga volt még a tél beállta előtt a hatalmas kertet rendbe tenni. A gyülekezeti tagok kíváncsian figyelték, ahogy a budapesti professzor fogja a nagyapjától örökölt szekercéjét, felmászik az első fára, és elkezdi lenyesni az oda nem illő ágakat. „Valaki meg is jegyezte: úgy látjuk, a nagytiszteletű úrnak nem először van a kezében szerszám. Mire én: igaz, de most már azt is jó lenne látni, hogy a magáéban is van valami.” Kaszó Gyula lelkipásztorról sokat elmond az anekdota: határozott és dolgos ember, de közvetlen is, aki tud nevetni saját magán.

Lomtárból szálláshely
Nem sokat kellett arra sem várni, míg egyszerre öt fűrész aprította a tűzifának valót a templom kertjében. Nők és férfiak közös erővel fogtak össze azért is, hogy felújítsák a gyülekezeti házat és az addig lomtárként funkcionáló régi kántortanító-lakást. Utóbbiban szálláshelyet és gyermekfoglalkoztatót alakítottak ki – mutatja a lelkész. „Mivel az épület előtt halad el az Országos Kéktúra útvonala, a hosszú távú cél, hogy ez a ház teljesen önfenntartó legyen.”

Óvatosan a kért támogatásokkal!
Az átalakítás költségeit jórészt önerőből állta a gyülekezet. „Ruth Cohn szerint ha kevesebbet adunk, mint szükséges, tolvajok vagyunk, ha viszont többet, akkor gyilkosok. Mi az idén a városin túlmenően semmilyen állami vagy egyházi támogatást nem kértünk. Úgy ünnepeltük a reformációt, hogy Isten kegyelmére és erejére támaszkodtunk. Ha túl sokat pályázunk, a gyülekezet elveszti a lendületét és a kapcsolatát azokkal az ügyekkel, amelyeket felvállalt. Pedig nélkülünk azok hogyan alakulhatnának tovább? Már most látszik, hogy a gyülekezeti tagok személyes kapcsolatot kezdenek kialakítani az épületekkel, amelyek addig is ott álltak. Amíg nincs elköteleződésen alapuló érzelmi kapcsolat, addig pusztul minden.”

Az utódok
Az elődök öröksége az is, hogy gondolnak a következő generációkra is. Az ellenreformáció idején a szekszárdi reformátusok dupla árat fizettek azért a telekért, ahol templomot építhettek. A gyülekezeti tagok ezen felül saját földtulajdonukat is hozzátették, hogy legyen hely a parókiának és az iskolának is. A nagy udvar a gyerekeknek most is valóságos paradicsom. „Ha törődünk azokkal, akik most ránk vannak bízva, annak később meglesz a gyümölcse” – mondja a lelkész. Talán ez is kifejeződik abban, hogy egy presbiter felajánlásának köszönhetően a kertben minden gyermek- és hittancsoport ültethetett egy-egy gyümölcsfát.

Csak menni fog
A kétkezi munkától sem a gyülekezet, sem a lelkész nem fél – most már egészen bizonyos. „A kárpátaljai Técsőn, ahol születtem, megéltünk olyan időszakot, amikor alig volt valamink. Élelmiszerre sem futotta, nemhogy szakemberre. Ha elromlott valami, akkor úgy voltam vele: ezt is ember csinálta, csak menni fog nekem is” – idézi fel Kaszó Gyula.

 

A tiszta víz jó íze
A természethez közeli emberek nyitottak a csodára, Istennel is könnyebben megtalálják a hangot – ezt már Kaszóné Kovács Karola lelkipásztor mondja. A telken tett sétát követően a parókia nappalijában telepedünk le beszélgetni. „Ebben a közösségben megvolt a hitnek, a nyitottságnak a magja, amikor ide jöttünk. A szekszárdi reformátusok hűséges templomba járók, és az is igaz, hogy azért, mert ott az Igét hallják. Vagyis megízlelték a tiszta víz jó ízét.” És erre még az újbor megkóstolásakor is van lehetősége nemcsak a reformátusoknak, de az egész településnek is. A Márton-napi összejövetelt ugyan a katolikusok szervezik, de volt, hogy ide is meghívták a reformátusokat, hogy a városi ünnepségen az ő lelkészük hirdesse az Igét.

Lelkész úr, mit beszél?
Ekkor tudom meg, hogy a négygyermekes család részben azért is fogadta el a szekszárdiak meghívását, mert a településen található a Tolna Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet is, Kaszó Gyulának pedig régóta szívügye a börtönlelkészi szolgálat. „Mielőtt az Igét vasárnap a szószékre felviszem, már futottam vele egy-két kört a fogvatartottak között. A börtönben az evangélium igazságait egyszerűen kell elmondani. A rabok minden szempontból nyersebbek, ha kritikát fogalmaznak meg. Ha valami nem érthető, visszakérdeznek: lelkész úr, most mit beszél?”

Még nekik is megbocsáthat
Élete legnehezebb hitbeli tapasztalata kötelezte el erre a típusú szolgálatra – árulta el. „Amikor tizenöt éves voltam – annyi, mint most Győző fiam –, az akkor megboruló Szovjetunióban édesapámat meggyilkolták. A tárgyaláson találkoztam apám két gyilkosával. Akkor tapasztaltam meg, hogy meg lehet bocsátani – még nekik is. Ez az élmény egy életre meghatározóvá vált számomra.”

Kezet fogni
Mit szeretne adni nekik? – kérdezem. „A fogvatartottakkal próbálom érzékeltetni, hogy ők is emberek, és Isten szemében többek annál, mint ahol most vannak. Egy apró gesztus is elég ehhez, például hogy nemcsak a felügyelővel fogok kezet, hanem velük is. Sokuknak tudok az ügyéről, rákérdezek, ki mikor szabadul. Egy-egy jó szó még egy ismeretlen embernek is elgondolkodtató lehet.”

Hitelesség
A börtönben végzett szolgálatnak egy feltétele volt: ne menjen a gyülekezeti élet rovására – ezt már Kaszóné Kovács Karola mondja. És nem is ment. Innen máris a hitelességre terelődik a szó. „Ha valahol, akkor a gyülekezetben hitelesnek kell lenni. Őszinte kell hogy legyen a haragom és a bocsánatkérésem is. Nyitott az életünk sokak előtt, látják, hogyan beszélek, hogyan nevelem a gyerekeket, hogyan fogom meg a kapát vagy a talicskát, hogyan békülök ki az anyósommal és hogyan mondom ki egy konfliktus után őszintén, hogy szeretem. Fontos, hogy amit hirdetek, azt éljem is meg.”

Szent esték
Hogy családi életük is harmonikus legyen, kereteket állítanak fel, és bár a gyülekezet elkényezteti a négy Kaszó-gyereket, a házaspárnak fontos, hogy következetesek legyenek nevelési elveikben is. Az esti rituálé szent idő, amely a család egységét hivatott biztosítani – mondják. „Minden este olvasunk a gyerekekkel, de nem erőltetjük a Szentírás-olvasást minden alkalommal. Ha valami ellaposodik, vagy kicsit kiürül, váltunk. Sokat beszélgetünk velük, most, hogy nagyobbacskák, igyekszünk külön-külön is időt szakítani rájuk. Együtt ülünk asztalhoz, majd vacsora után elküldjük a pulyácskákat fürödni, hadd őrjöngjenek egy kicsit, és mi ott maradunk Gyulával egy pohár bor mellett, megbeszélgetjük a közös dolgainkat fél órán vagy akár hosszabb időn keresztül.”

Puszi németül
Beszélgetésünket időnként egy-egy puszi vagy ölelés szakítja meg – hazaérkezett Győző, a legnagyobb gyermek. Édesapja melegen üdvözli, de míg az édesanya magyarul, addig ő következetesen németül szól hozzá. Kaszó Gyula maga is háromnyelvű közegben nőtt fel, magyarul, oroszul és ruszinul beszél kisgyermekkora óta. Fia nemrégiben tette le a középfokú nyelvvizsgát németből, de gyerekeik tanulnak oroszul is – az autentikus kiejtést nagymamájukkal is gyakorolhatják.

Négy ajándék
Minden gyermekük más és más – árulják el a szülők. Szavaikon mégsem elfogultságot érzek, sokkal inkább mély szeretetet és tiszteletet. Elfogadják gyermekeiket olyannak, amilyenek, különbözőségeiket ajándéknak tartják. Büszkék Győző határozott értékrendjére és elveire, amelyekért képes kiállni korosztályában is. A tizenhárom éves Dorkát született pedagógusnak tartják, akinek az intuíciós képességével csak az édesanyjáé vetekszik. A tízéves Ilka – aki beszélgetésünk idején éppen a német nyelvű drámacsoport foglalkozásán vesz részt – érző lélek, ő a család szíve. A kilencéves, cserfes, belevaló Boriska – máskor Borka, aztán meg Bobó – pedig a megtestesült dinamizmus.

Én is csoda lehetek"
Négy gyermeket vállalni manapság kuriózum, különösen akkor, ha mindkét fél annyira komolyan veszi a hivatását, mint a szekszárdi lelkészházaspár. Tény, hogy megpróbálja a szülők közötti kapcsolatot is a szüntelen elintéznivalók folyamatosan újratermelődő sora. Kaszóék mégis szemmel láthatóan élvezik a nagycsaládos életet. Ám azt sem tagadják, mennyi munka rejlik e mögött, és a hosszan tartó, harmonikus párkapcsolat sem csak úgy magától működik – teszik hozzá. Hogy mégis miért tudnak kitartani egymás mellett immáron húsz éve, arra egyszerű a válaszuk. „A másikban újra és újra az Isten ajándékát próbálom látni, olyan ajándékot, amely csak nekem szól. Ez segít sok mindent helyretenni” – fogalmaz a férfi. „Nekem meg ennek a másik oldala. Elhinni, hogy én is csoda lehetek a másik számára, és amennyire tőlem telik, ezt a csodát oda is ajándékozzam. A társ kincs. Olyan értékkel vagyunk megajándékozva, amelyet nem szabad eljátszani, vigyázni kell rá, hiszen nincs még egy ilyen.”

A kereszt két ága
Kiegészítik egymást, nemcsak házaspárként és szülőpárként, de a gyülekezetben is. Karola jól bánik az emberekkel, Gyula pedig elsősorban Isten szavát közvetíti számukra: így ábrázolódik ki a kereszt – mondja a családfő. Míg ő a vasárnapi istentiszteleteken hirdet Igét főként és a börtönben szolgál, felesége baba-mama kört indított, időseket látogat, női kört és hittancsoportokat visz, és egyre többször tart bibliaórát is. Szívéhez azonban különösen közel állnak a temetések. „Karolánál van a kommunikációs melegség, nálam a kommunikációs határozottság. Ha csinálunk valamit, akkor én a szolgáló csapatra úgy gondolok, mint operatív csoportra. Ha nem lenne ott Karola, túlságosan előreszaladnék, míg egyszer csak magam mögé nem néznék, és keresném a többieket. A feleségem szokott figyelmeztetni néha, hogy mondjam el nekik is, mit akarok. Hiába van meg a stratégia a fejemben, ha nem kommunikálom megfelelően.”

Pásztorok
Arra a kérdésre, mit jelent lelkipásztornak lenni számukra, Kaszó Gyula azt mondta: saját magát az izraeli pásztor és a magyar juhász különös ötvözetének tartja: hol elöl jár, és vezeti a nyájat, hol hátulról terelgeti. „Bár szerintem néha rohangálok, mint a pulikutya” – nevet. Majd hozzáteszi: „A jó vezető azt mondja: utánam, emberek, nem pedig azt, hogy előre, fiúk!”

Felesége másfelől közelíti meg a kérdést. „Nekem az a fontos, hogy ott legyek a nyájban. Minden helyzetben velük tartsak. Tudjam, ki kicsoda, kinek fáj a lába, mert akkor azt nem küldöm előre. Tudjam, ki az, aki húzni tud. Ha kell, előremenjek, és mutassam az utat.”

Lelkész, nő
Kaszóné Kovács Karola azt mondja, nem különül el élesen benne a lelkipásztori, az anyai és a női identitás.
„Nőként lettem elhívva Jézus követésére és a lelkipásztori szolgálatra is. Számomra a gyes időszaka fantasztikus tanulóidő volt. A homokozó mellett ülve is megéltem, hogy lelkész vagyok. Ott alakult ki az egyik baba-mama kör. Úgy voltam ott, mint a többi, vidékről Pestre felkerült, férjét alig látó nő, aki küszködik a saját szerepeivel – de úgy is, mint akinek már vannak válaszai. Így tudtam figyelni a többi anyukára.”

És persze, férjére is, aki, amíg csak a világítás vagy a hőmérséklet engedi, mindent megmozdít az udvaron, értékeket ment, javít, felújít, készül a télre. „Amikor már harmadszor is kiabálok, hogy jöjjön be vacsorázni, akkor bejön, mert jobban jár, ha nem vagyok zsémbes” – nevet Karola.

Szüret
Azért mi is jól jártunk, hogy került aprított fa Kaszóék saját kezűleg épített kandallójába, amely jóleső meleget ad ezen az őszi estén a régi parókiaépületben. A kandalló párkányán kupa csillan: a Kaszó-család nyerte el nemrég a megyei tájismereti verseny első díját. Hamarosan az izgő-mozgó társaság üli körbe a családi vacsoraasztalt. Az udvaron a két öreg kutya lassan elheveredik. Eközben felettük a toronyóra őrködik. Idő – a lelkészek ebből szeretnének a gyermekeiknek többet adni. Pontosabban, magukból adni mindazt, amit Istentől kaptak – ahogy ők mondják. De ugyanez igaz a gyülekezetre is. Álmuk olyan közösség, amely önmagával ajándékozza meg a másikat, a templom falain belül és kívül egyaránt. Mert bár az idei szüret véget ért, egy másik szüret még hátravan.

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás