Zsolt 91.

„Ha az Urat tartod oltalmadnak, a Felségest hajlékodnak, nem érhet téged baj, sátradhoz közel sem férhet csapás.” (9. v.)

       Első olvasásra furcsa, ellentmondásos ez a zsoltár, mert arról tesz bizonyságot, hogy Isten „megment”, „betakar”, „megóv”, „nem érhet baj”, másrészt ott van az a kellemetlenül hangzó szó a végén: „nyomorúság”… Akkor most abszolút védelmem Ő, vagy engedi, hogy nyomorúság érjen? Hogyan lehetséges ez egyszerre? Körülnézve a világban (vagy akár csak kis hazánkban, ami éppen most politikai választásokra készül) leginkább az egyre erősödő hangzavart, a maga (vélt) igazát harsogó, a másikat letiporni szándékozó megnyilvánulások médiazajában kell élnünk, ami felidézheti bennünk az 5–7. versekben felsorolt rettentéseket. Jogos tehát a nyomorúság kifejezés? Van hová menekülni ezek elől? Vagyok-e olyan viszonyban a „Felségessel”, hogy pihenhetek az ő árnyékában? S ott van az az aprócska szó is: „ha”. Lakás, vagy csak ideiglenes menedékkunyhó (esőház) Ő a számomra?

Ajánlott igeszakasz: Mt 7,12–27

1Kor 15,58

Nem hiábavaló.

Jézus megszólít: "Éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam
és nem adtatok innom... mezítelen voltam... fogoly
voltam...- S akik erre úgy felelnek, hogy "Uram, mikor láttuk,
hogy éheztél, vagy szomjúhoztál, vagy hogy jövevény, vagy
mezítelen, vagy beteg, vagy fogoly voltál, és nem szolgáltunk
volna néked?- (Mt 25,44), azoknak a hiábavaló a szolgálatuk
előtt marad. De lesznek, akik ezt mondják: "Nem tudunk
arról, hogy meglátogattunk volna - csak azt tudjuk,
hogy Te meglátogattál! Nem tudunk arról, hogy bemerészkedtünk
volna a börtönödbe, csak azt tudjuk, hogy Te bejöttél
a mi cellánkba.- És ezek sírnak, mert nincs semmi a kezükben,
semmiről nem tudnak, amit ők adtak volna. S akkor
a mindentudó Jézus odateszi számukra a "nem--et a hiábavaló
elé: nem hiábavaló a szolgálatuk a síróknak! Elveszi a
nemet azoktól, akik nagyon elteltek mindazzal, amit az Úrért
tettek, s átadja azoknak, akik tele vannak azzal, amit az Úr
tett értük. Elveszi a teli kezűektől - ezeknek marad a hiábavaló.
S átadja e szent nemet az üres kezüket nyújtóknak,
hogy azoknak a szolgálata soha hiábavaló ne legyen.
Nincs engedmény - nem mondhatom, hogy "hát, sok hiábavaló
szolgálat volt az életemben, de egy-kettő azért mégiscsak
ért valamit...- Nem, ez nem igaz! Csakis akkor állhatok
az én Uram elébe, a Mindeneket Látó tekintete elé, ha totálissá
vált bennem a hiábavaló. Tudunk-e így állni, semmi nélkül, üres kézzel? Tudjuk-e azt mondani, hogy "mindegy,
hogy mikor tértünk meg, mi a nevünk, milyen szolgálatban
vagyunk, Urunk, teljesen üres a kezünk, semmink sincs-?
Éppen olyan ez, mint a poklosság törvénye az Ószövetségben:
akin poklos fakadék van, az tisztátalan, ki kell mennie a
táboron kívülre. Később aztán újra visszajöhet; le kell vetkőznie
mezítelenre. Az Isten levetkeztet bennünket - nem
hagy rajtunk semmit, amivel dicsekedhetnénk. S amikor
nincs a poklos testén egyetlen ujjbegynyi hely se, amit be ne
lepne a tisztátalan poklosság, akkor azt mondja a pap: "Ez
az ember tiszta!- Mivelhogy egészen poklos, egészen tiszta!
Ma is, velünk is ez történik. Áldott legyen érte az Isten, hogy
ha egészen hiábavaló állapotban állunk eléje, Ő azt mondja:
nem hiábavaló! Bárcsak elfogadhatnánk ezt az ítéletet.

Áhítatok az év minden napjára.
Felekezetközi, nemzetek közötti kiadvány 33 nyelven.
Kiadja a Magyarországi Metodista Egyház.