„Az a félelmem, hogy számvetés nélkül áll vissza minden a régi kerékvágásba. A karantén olyan volt, mint a költözés – muszáj átgondolni, mi az, amit átviszünk a következő lakásba, és mi az, amit ki kell dobnunk. Ez az egyik legnagyobb tanulság: ne vigyünk át olyat, amit már 10 évvel ezelőtt el kellett volna hagynunk.”
Felfedező, tudós, pedagógus, zeneszerző, kórusvezető és kántor volt egy személyben. Művei, sokak által énekelt és kedvelt énekei alázatáról, csendes, de eltökélt jobbító szándékáról, Isten iránti szeretetéről, hitéről és lelkiségéről tanúskodnak.
Lelkesítő, fáradhatatlan, nagy műveltségű géniusz, aki óriási tudását gyülekezete, egyháza és a magyarság fejlődésére használta. Korának modern tudós-lelkésze volt.
Krízisalapot hozott létre a Magyar Református Szeretetszolgálat a rászorulóknak. Húsvétkor családi úrvacsorát tarthatnak az istentiszteletekbe online bekapcsolódó hívek.
Hosszú évtizedek után vált anyaegyházközséggé a Pest megyei település református gyülekezete. Tudják: beiktatott lelkészükkel együtt azt az örömhírt kell hirdetniük, amely csak akkor ér célba, ha tisztán, változtatás nélkül hirdetik.
„Nem kényelmes életre kell készülnünk, hanem harcolnunk kell. A boldogság nem abban rejlik, hogy nem vállalunk harcokat, hanem abban, hogy küzdünk és győzünk Jézus Krisztus által.”
Sokat beszélünk gyülekezetplántálásról, ugyanakkor hazánkban nagyon sok gyülekezet megújulásért kiált. A Vitamin konferencia ebben szeretne segítséget adni.
Egykor a prédikálással volt egyenragú, ma sok gyülekezetben a kevésbé fontos szolgálatok közé tartozik. A kántori szolgálat az istentisztelet lelkiségét emeli, ezért hiteles, szakképzett kántorokra van szükség.
Bibliaórát, filmklubot tart, de nem a parókián. Evangélizál, de nem egyházias közegben. Ő az a megszólítható lelkipásztor, aki együtt kúszik-mászik a rábízottakkal, testi-lelki épségükért is felelősséget vállal – ha kell, a fegyverek erejével.
Egykori hatvani, pestszentimrei református lelkész, egyházmegyei főjegyző, a Szenczi Molnár Albert Ref. Ált.Iskola alapítója, életének 75. évében 2020. január 22-én hosszú szenvedés után hazatért Urához.
Ezzel a felirattal, hatalmas táblán hirdette a hétéves kisfiú, mit gondol a vasárnapi istentiszteletről – csak így volt hajlandó elindulni otthonról kishúgával és szüleivel a templomba. Egy budapesti gyülekezet és egy család egymásra találásának története.
Gyülekezeti terem úgy válhat Isten eszközévé, ha életünket okos istentiszteletként éljük. Mit jelent ez, és hogyan mutathat példát erre az egyik Fejér megyei település református közössége?
A vidékfejlesztés, a felzárkóztatás és a teremtésvédelem elválaszthatatlanok egymástól, és a hátránykompenzáció mellett a kapcsolati hálózatok megújulását is szolgálják. De hol kezdődik az egyház és a helyi közösségek felelőssége ebben? Eperjesi Tamással beszélgettünk.
Hat gyülekezeti tagból több mint negyvenfős közösséggé nőtt az elmúlt években a Csepel-szigeten fekvő két falu református gyülekezete. Templomuk padjai, melyek egykor a régi iskolából érkeztek, gyülekezetük történetéről mesélnek. Most saját otthont terveznek, amely kifejezi hitüket, összefogásukat, identitásukat.
Kiléptek komfortzónájukból és a gyülekezet néhány év alatt megháromszorozódott. Már nem azt várják, hogy az emberek közeledjenek hozzájuk, hanem ők keresik az embereket. Azok közül, akik egyszer betérnek hozzájuk, sokan kötődnek egyre növekvő közösségükhöz.
Akkor maradunk hűek Luther asztali beszélgetéseinek szellemiségéhez, ha egy egyszerű emlékvacsora megtartása helyett a ma aktuális kérdései kerülnek elő az asztalközösségünkben. Ha elhangzanak olyan gondolatok is, amelyek érdemesek a megjegyzésre vagy a lejegyzésre.