A fentiekben Sükös Pál irodalmi alakjának, Székely Ivánnak a vallási-teológiai hitvallását vetettem össze röviden az ifjú Friedrich Engels leveleiben képviseltekkel. Választásom azért rájuk esett, mert populáris szinten, jellegzetes és érthető módon fogalmazzák meg és képviselik azt a meglehetősen elterjedt két nézetet, amely világnézeti vagy egzisztenciális csalódás következményeként Lessing ronda széles árkának túlpartjára segíti a kiábrándultat. Érdemes megfigyelni, hogy amíg Székely Iván az esetleges történeti igazság partjáról a teológiai-egzisztenciális oldalra tért át, a konzervatív vallási neveltetésben részesült Engels tarthatatlannak tekintette a történetietlen teológiát és kegyességet. A két part kínálata két párt teljesen ellentétes válasza a közös dilemmára. Az egyik véglet melegágya a másik végletnek. Az alábbiakban röviden dialektikus értékelését kívánom nyújtani a két pártnak.

A két tábor sündisznóállása a tragikum mellett ellentmondásos voltuk folytán némileg ironikusnak hat. A konzervatívok elkeseredett csörtéket vívnak a kijelentés történetisége mellett. Lándzsát törnek a teremtés, a kivonulás, a honfoglalás szó szerinti, történeti értelmezése mellett, ám tetteik nem mindig vannak szavaikkal összhangban. Ez legalább négy területen érhető tetten. Egyrészt az adott kérdés történetiségének részletes bizonyítása után adósok maradnak a kérdés teológiai következményeinek megrajzolásával: mit jelentett a bibliai beszámoló teológiailag a Kr.e. 10. századi izráeli vagy Kr.u. 1. századi palesztinai zsidó olvasónak? Hogy Mózes öt könyvét valóban Mózes, Ézsaiás könyvének mind a 66 fejezetét a 8. századi próféta írta, hogy a héber törzsek minden részletet tekintve a bibliai beszámoló szerint vonultak ki Egyiptomból és foglalták el Kánaánt, hogy Pál apostol levelei nem egyik követőjétől származnak, rendjén van. De mi mindennek a teológiai következménye? Hogy ettől a bibliai iratok megbízhatóak, teológiailag sovány eredmény.

Másrészt a történetiség melletti heves kardoskodás ellenére konzervatív Biblia-értelmezésekben, igehirdetésekben furcsa módon csak elvétve hallani történeti kérdésekről. Pedig ha valóban ilyen jelentősége van a történetiségnek, mint ahogy egy történeti vallástól el is várható, az ember jogosan várhatná el a szükséges történeti kérdések boncolását is. Talán hipnózissal sikerülne, de ha most megpróbálok visszaemlékezni gyerek- és ifjúkorom igehirdetéseire, Biblia-magyarázataira, teológiai elmélkedéseire, nem igen tudok felidézni egyetlen egyet is, amely a történeti háttér, a Sitz im Leben felvázolásával segített volna megvilágítani az adott bibliai szakasz teológiai üzenetét.[17]

Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy Biblia-olvasási és igehirdetési gyakorlatunkban (tisztelet a kivételnek) rövidebb bibliai szakaszokat veszünk. A versek, verstöredékek, mondatok így óhatatlanul kiszakadnak az összefüggésből, és elszigetelt, individuális értelmezést nyernek. Ironikus módon a konzervatívok így végeredményben ugyanazon hibát követik el, amiért a „liberálisokat” ostorozzák: a Bibliát össze nem függő töredékek gyűjteményeként olvassák és magyarázzák. (A múlt század eleji történet-kritikai bibliai tudomány a bibliai szöveg megértéséhez a források, hagyományok megállapítását tekintette első feladatának, amely módszert végletesen alkalmazva egy-egy bibliai könyvből, szakaszból összefüggéstelen források, hagyományok halmaza lett.)

Harmadszor és az előzővel összefüggésben: konzervatív körökre gyakran jellemző a szellemi tunyaság, az intellektuális igénytelenség. Ez azon is látható, hogy pl. a történeti ellenérveket nem történeti érvekkel igyekeznek cáfolni, hanem teológiaiakkal söprik le az asztalról. Emellett a konzervatív szemlélet mindig hajlamos volt minden újban veszélyeset, gyanúsat látni, s így csípőből elutasítani az újat. Az újnak a kritikátlan elutasítása természetesen a régi kritikátlan megőrzésével társul. Ha Spinozának igaza van, hogy az ember azért keresi az újat, mert abban még nem csalódott,  a konzervatívok talán magukat a csalódástól megkímélendő utasítanak el minden újat.

Negyedszer pedig, a történetiség gyakran meglehetősen szelektív szűrőnek bizonyul. Példaként hadd utaljak Gleason Archer ószövetségi bevezetésére, amely részletesen ismerteti az ószövetségi beszámolók történetisége melletti érveket. Így a honfoglalás tárgyalásakor természetszerűleg hivatkozik Jerikónak a 30-as években John Garstang általi feltárására (1930-36), mely a konzervatív nézeteket megalapozta-megerősítette.[18] Ugyanakkor, bár az angol nyelvű első kiadás 1964-ben jelent meg, Archer mélyen hallgat Kathleen Kenyon húsz évvel későbbi ásatásairól (1952-58), mely megdöntötte Garstang következtetéseit.

Ha a konzervatív tábort a történetietlenség vádjával lehet elmarasztalni, a másik párt a teológia mérlegén találtatik híjával. Konzervatív teológiájú és kegyességű keresztények gyakran illetnek teológiai írásokat, előadásokat azzal a bírálattal, hogy azok úgymond „nem adnak hitet”, nem „építőek”. Úgy vélem, ez igen szerencsétlen megfogalmazás. Amit mondani akarnak, ha jól értem, hogy egzisztenciálisan vagy teológiailag nem építőek. Ebben viszont talán van némi igazság. Ó- és újszövetségesek gyakran maradnak adósok a fáradságos munkával kidolgozott szótanulmányok, történeti háttér vagy vallástörténeti párhuzamok feltérképezése után a teológiai jelentőség, üzenet megfogalmazásával. Márpedig érthető módon a gyülekezetet ez érdekli, a teológiai-egzisztenciális következtetések nélkül a legjobb tanulmány is pusztán történeti, társadalmi, vallástörténeti érdekességekről szól, amiknek vajmi kevés közük van a gyülekezet életéhez és hitéhez.

Az igazság viszont az, hogy e tekintetben gyakran nincs különbség konzervatív és nem konzervatív teológus között. Teológiai meggyőződésüket tekintve ég és föld választja el Howard Marshallt és Hans Conzelmannt, Cselekedetek-kommentárjaik[19] azonban teológiailag csaknem ugyanolyan csekély segítséget nyújtanak. Hasonló mondható el ószövetségesekről is. Amilyen hasznos történeti vonatkozásokban a teológiailag viszonylag konzervatív Peter Ackroyd Sámuel-kommentárja, a könyv teológiájához alig bizonyul használhatóbbnak, mint a presbiteriánus egyházból 1894-ben kiközösített Henry Smith kötete.[20] A teológiai vonatkozások nélküli történeti-nyelvi megfigyelések éppúgy a levegőben lógnak, mint a történeti-egzegetikai megalapozás nélküli teológiai következtetések. A „történeti oldalnak” tehát sokkal komolyabban kellene vennie az elhanyagolt szempontot, hogy a bibliai iratok egytől-egyig különböző politikai, társadalmi és teológiai válsághelyzetek gyümölcsei, kivétel nélkül teológiai-egszisztenciális mondanivalójú válaszok az adott történeti válsághelyzetre. Biblia-magyarázatainkban és igehirdetéseinkben mind a történetietlen, mind a teológiátlan megközelítést kerülnünk kellene.

Az 1960-70-es évektől a történeti megközelítés elégtelenségének jeleként számos újabb módszer (retorikakritika, kánonkritika, strukturalizmus stb.) született, melyek jó része teológiailag használhatóbbnak tűnik, mint a történeti kritika, különösen is azon területeken, ahol történeti ismereteink korlátozottak. És nem véletlen, hogy James Barr szerint[21] az olyan rendszeres teológusok, mint Emil Brunner vagy Karl Barth, nem ritkán szkeptikusak a részletekbe vesző, partikuláris kérdésekkel vesződő és a teológiai kérdéseket kerülő ó- vagy újszövetségi tudománnyal, sőt a bibliai teológiával szemben.

Az újabb módszerek jelentkezése nyomán keletkező hermeneutikai viták felhívták a figyelmet a történeti kritika egyik „rendszerhibájára” is, nevezetesen, hogy az eredeti források és hagyományok megállapítása érdekében kifejtett erőfeszítéseik közben a történeti kritikusok egy-egy szakaszt az irodalmi összefüggésből kiszakítottak, ily módon szem elől tévesztve vagy félreértelmezve az adott szakasz és gyakran a könyv teológiai mondanivalóját. Ismét csak irónia, hogy a „liberális” történeti kritika hatását tekintve a konzervatív táborral ezáltal sokkal közelebbi rokonságba keveredett, mint az kívánta vagy gondolta volna.

Másodszor, amíg a konzervatívok zsigerből gyanakvóak minden új módszerrel és nézettel szemben, a másik tábor gyakran minden újra vevő. Spinoza mondását alkalmazva elmondható: Örömmel fogadnak minden újat, mert abban még nem csalódtak. Ez ugyanúgy kritikátlanság, csak ellenkező előjellel. Tudományossága és érthető kérdésfelvetései ellenére David Strauss Jézus-képének életképességéről sokat elárul, hogy nem élte túl a századfordulót.

Ezzel függ össze, harmadszor, hogy a fő célként és értékként megjelölt történetiség gyakran nem más, mint az adott kutató vagy iskola világnézetének történeti mezbe öltöztetése. Strauss vagy Bultmann a német idealizmus és egzisztencializmus gyermeke[22], Jézus-ábrázolásuk történetileg több sebből vérzik. Amit a minimalisták az ószövetségi Izráel államának kialakulásáról, vagy a Jesus Seminar Jézusról állít, pozitív eredményeik ellenére alapjaiban történetietlen, nem illenek a vaskori Közel-Kelet vagy az 1. századi Palesztina történeti képébe.[23] Ismét csak ironikus módon történetietlenségük miatt tehát több hasonlóság van a két tábor közt, mint először gondolnánk.

Negyedszer pedig látnunk kell, hogy az értékek-hitek (teológia) és tények (történet) ilyen kettéválasztásában a felvilágosodás dichotóm világszemléletével van dolgunk, ahogy arra többek között Lesslie Newbigin világosan rámutatott.[24]

Végül még egy, a konzervatívok és liberálisok (vagy úgynevezett liberálisok) közti ellentmondásos párhuzamra érdemes rámutatni. Az előbbiek a megváltás individuális oldalát hangsúlyozzák: az egyéni megigazulást és megszentelődést, a bűn individuális következményeit. Nem véletlen, hogy a spiritualizálás kedvelt Biblia-magyarázati és -alkalmazási módszer, s hogy az individuál-etika szinte kizárólagos a konzervatív kegyességben és etikában. Krisztusból a nagy pszichológus/pszichiáter, a lelki béke záloga, egzisztencialista mester lesz[25], a teológia pedig pszichológiává korcsosul (kérem pszichológus olvasóimat, ne értsék félre). Mindez különösen is áll a mai pietizmusra. Ezzel szemben a liberálisok a megváltást elsősorban mint társadalmi-politikai eseményt értékelik, aminek egyfelől erős szociáletika és társadalmi-politikai tevékenység, másfelől gyenge krisztológia a következménye – Krisztusból egy új, földi társadalom élharcosa, a teológiából pedig szociológia és politika lesz.

A feloldhatatlan ellentét ellenére a két tábor között jelentős átfedés van a tekintetben, hogy a megváltásnak csak bizonyos vonatkozásait hangsúlyozzák, másokat elhanyagolnak. Jóllehet ez a konzervatívok egyik kedvenc vádja a másik tábor ellen, meggyőződésem, hogy bizonyos mértékig végeredményben mindkettő elutasítja a kereszt botrányát. Ha Jézus valóban nem több nagyszerű példaképnél, radikális szabadságharcosnál, a társadalmi nyavalyák megszüntetőjénél, a vád érthető. De vajon mennyivel hitelesebb Krisztus-képről és a kereszt melletti bátor kitartásról tanúskodunk, ha az Isten Fia csak a bűnöktől szabadít meg, és a lelki nyavalyáinkat orvosolja? Ebben a vonatkozásban legalább nincs igaza a marxizmus radikális kritikájának, miszerint a vallás a nyomorultak mákonya?[26] Némi önvizsgálat és párbeszéd segíthetne a végletes és kizárólagos álláspontok közeledésében. Ehhez azonban elengedhetetlen mindkét oldalon a sérthetetlennek vélt és féltve őrzött hagyományok és dogmák kritikus felülvizsgálata.

A fentiekből levonhatjuk azt a tanulságot, hogy az összefüggés nem elhanyagolható szempont. Jeromos már a 4. században felismerte az irodalmi szövegösszefüggés jelentőségét, és a tapasztalat szerint ezt nem lehet eléggé újból és újból hangsúlyozni. De ugyanilyen fontos a történelmi összefüggés felismerése is a bibliai szövegek értelmezésében, mely a felvilágosodástól vált fontos szemponttá a teológiai tudományban. E kettő szempont komolyan vételével elkerülhetők a történetietlen és teológiátlan értelmezések.[27]

A fentiekben két véglettől igyekeztem óvni: a történetietlen teológia, valamint a teológiátlan történetiség végletétől. Fogyatékossága miatt mindkettő sekélyessé válik. Szerencsére azonban nemcsak a történetietlen teológia és a teológiamentes történelem közül választhatunk. Befejezésül egy kegyes javaslatot szeretnék előterjeszteni. Hogyan lehet azt a több ezer éves szakadékot áthidalni, amely a Biblia és köztünk, a történelem és a teológia között tátong? Mivel teológiánk talán igehirdetéseinkben válik a legkézzelfoghatóbbá, javaslatomat egy igehirdetéssel fogom szemléltetni.