Pia desideria címen jelent meg 1675-ben Philipp Jakob Spener írása, mely egyúttal a német lutheránus pietizmus születését jelezte. Spener hat reformjavaslata közül az utolsó az igehirdetést érintette. A protestáns ortodoxiát bírálva azzal állt elő, hogy az igehirdetések ne az egyházi tanokról, dogmákról szóljanak, hanem a keresztény ember épülését szolgálják. A tanokba belemerevedett egyház helyett ezzel egy cselekvő, a keresztény erényeket gyakorló közösséget vetített kortársai szemei elé.[28]

Az én írásomnak természetesen nincsenek olyan nagyra törő céljai, mint Spenerének voltak. Sem az egyház megújítása nem áll szándékomban, sem egyházkritika gyakorlása. Bár javaslatom igehirdetésünket és homiletikánkat érinti, még csak azt sem állíthatom, hogy az az igehirdetés megreformálását célozza. Annál jóval szerényebb kérdésről van szó – az enyém csak kegyes óhaj, mely mind a történeti háttérnek, mind a teológiának az őket megillető szerepet kívánja biztosítani.

Átnézve a Református Egyház három évfolyamát azt találtam, hogy a mintegy 180-200 igehirdetésből mindössze négy-öt utalt valamilyen szinten az igehirdetési textus történeti hátterére. Ez még a 3%-ot sem éri el, ami jól jelzi, mennyire tekintjük hitünket történetinek. Ezzel szemben a nyelvi-egzegetikai megjegyzések sok esetben nem kapcsolódtak az igehirdetés érveléséhez, mondanivalójához.

Az általános benyomásom emellett az volt, hogy az igehirdetők az igehirdetés céljának általános, egyetemes igazságok megfogalmazását látták. Ez valóban lehet egy-egy igehirdetés célja, de nem kizárólag. Emellett valamivel erősebb történettudat az igehirdetéseinknek is csak javára szolgálna, az üzenetet minden bizonnyal kézzelfoghatóbbá tenné. Az igehirdetésnek ugyanis általában nem időtlen igazságokat, hanem meghatározott történeti (politikai-társadalmi-kulturális) helyzetben elhangzó konkrét útmutatást kell megfogalmaznia.[29]

Mindezzel együtt sem hiszem, hogy a teológiai mondanivaló megfogalmazásában minden igehirdetésnek vázolnia kellene a történeti hátteret. Azt gondolom, hogy ez bizonyos esetekben egyenesen nem kívánatos: a zsoltárok nagy része, a Példabeszédek könyve nemcsak tudatosan nem utal a háttérre, hanem egyetemes/általános teológiai mondanivalója miatt a történeti háttér ismerete nélkül is érthető, azaz nagyjából ugyanazon teológiai mondanivalóval szolgál, mintha a történeti hátteret tökéletesen ismernénk. Ez Jób könyvéről is jórészt elmondható, még ha annak teológiai értelmezését segíti, ha a könyvet a szigorú vallásos (deuteronomista) világkép kritikájának tekintjük.

Más a helyzet az olyan bibliai könyvek és szakaszok esetében, mint Jónás könyve, amely Izráel Asszíria általi elpusztítása és a zsidó hazafias-nacionalista indulatok nélkül gyakorlatilag nem értelmezhető; vagy a prófétai könyvek esetében szinte kivétel nélkül, melyek konkrét történelmi-politikai helyzetekben fogalmazták meg üzenetüket; vagy az evangéliumi történetek nagy része, Jézus működése esetében, mely a korabeli palesztinai zsidó váradalmak, teológiai irányzatok, a zsidó identitástudat konkrét ismeretét feltételezi; vagy a Jelenések könyve esetében, melynek megértéséhez a kor eseményeinek, politikájának, a címzettek hátterének ismerete elismerten nélkülözhetetlen.

Székely három igehirdetési textusára visszatérve, amíg a csodálatos halfogás történetének teológiai üzenete világos a történeti háttér és „lélektani előfeltételek” ismertetése nélkül is, Pál athéni beszédének hatását és célját csak a korabeli görög filozófiai iskolákat (sztoikusok, epikureusok) ismerve és a feltámadás teljes tagadásának fényében lehet megérteni. Az apostol megtéréséhez ha talán nem is elengedhetetlen, de mindenképpen fontos adalék a korabeli farizeizmus vallási-politikai nézeteinek és a Messiás-váradalmaknak az ismerete.

Befejezésül hadd szerepeljen itt egy igehirdetés egy jeles újszövetségestől,  N.T. Wright durhami püspöktől. Néhány megjegyzést azonban helyénvalónak látszik előrebocsátani.

1.     A Wright által is tudatosan használt narratív megközelítés azon a felismerésen alapszik, hogy a Biblia nem tanok gyűjteménye, hanem történeteket mesél el, vagyis bibliai szakaszoknak meghatározó elbeszélések az alapjai. Ez még az olyan írásokra is érvényes, amit hagyományosan tanok kifejtésének tekintett a teológia (pl. a Galata- és Római levél)[30]. Míg a tanokkal egyetérteni csak előzetes feltételezések, ideológiák és érvek elfogadása után tud az ember, egy történettel akkor is azonosulhat, azaz abba „beléphet”, ha a történet több összetevőjével, netalán a történet egészével vagy mondanivalójával nem is képes. Amennyiben az magával ragad, a történet elérte célját. A narratív igehirdetés erőssége annak következetes képviselete – s ezzel a lessingi árok áthidalása –, hogy ami akkor történt, ma is történik, történhet.[31]

2.     Wright tehát történetet beszél el, és nem tanokat fejt ki hárompontos igehirdetésben. Egyik oka annak, hogy istentiszteleteink nem vonzóak, az lehet, hogy igehirdetéseinkben időtlen tanokat fejtegetünk, dogmákat közvetítünk: a teremtés, a megtérés, a megigazulás, az úrvacsora, a keresztség tanát. Ha ez korábban vonzó lehetett is, ma, a posztmodern ember számára nem az. Tanok helyett inkább magát a bibliai szakaszt kellene magyaráznunk, hagyva, hogy az magáért beszéljen. Így beléphetünk Isten történetébe, az üdvtörténetbe.[32]

3.     Wright számára az üdvtörténeti gondolkodás feltétele és következménye is egyúttal az Ó- és Újszövetség szoros kapcsolata: az Újszövetség az Ószövetségben gyökerezik, az Ó az Újban teljesedik ki és be. Ez a meggyőződés Wright textusválasztásán is látszik.

4.     Wright igehirdetéséből (és írásaiból) világos, hogy a bibliai hit történeti hit, a történelemben gyökerezik, a politikai és társadalmi élet eseményeiről tud. Wright a történeti összefüggésben értelmezi a bibliai szakaszt, az mégis igen időszerű, egzisztenciális mondanivalót hordoz. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a kereszténység történeti vallás. A kifejezés mindkét tagja hangsúlyos. Történeti, mivel történeti eseményekben gyökerezik, és mert történeti felfogást képvisel. De nemcsak a történelem és a történetiség fontos, hanem az is, hogy ez vallás, ami teológiát feltételez. A történelemnek mint kizárólagos teológiai paradigmának az összeomlása ellenére is fontos ezt kiemelni.[33]

5.     Ezzel szorosan összefügg, hogy Wright a szakaszt nem összefüggéséből kiragadva, azaz nem egy-egy verset, mondatot alapul véve értelmezi és hirdeti az Igét, hanem egy nagyobb, önálló irodalmi egységet szem előtt tartva, ahogy a történelmi összefüggést sem téveszti soha szem elől. Számára ez határozza meg a mondanivalót. Így kerüli el az individualista magyarázatot és alkalmazást. Ugyanakkor így az evangélium megannyi egzisztenciális vonatkozását érinti, a politikait, a társadalmit, a gazdaságit, a kulturálist – mindazt, ami meghatározza életünket. A történetiség és teológia nem alternatíva, hanem a kiegyensúlyozott Biblia-értelmezés két nélkülözhetetlen feltétele.

6.     További jellemzője Wright igehirdetésének (és írásainak) a közérthető, nem egyházias nyelvezet, ami elengedhetetlen feltétele annak, hogy a hallgatóság beléphessen az igehirdetés eseményébe és világába.

7.     Fontosnak tartom végül leszögezni, hogy nem ez az egyetlen igemagyarázati vagy homiletikai módszer. Tom Wright sem egy módszert követ mereven, igehirdetéseiben a történeti háttér más-más hangsúlyt kap. Igehirdetőként azonban sosem vész el a történelmi vagy egzegetikai részletekben, de nem is hirdet történetietlen, spiritualizált evangéliumot. Az alábbi igehirdetés jó példa arra, hogy a történelem és teológia, az akkor és most árka hogyan hidalható át.

Ézs 9:2-7 és Lk 2:1-20[34]

                  „Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz”. Ha nem sóhajtasz fel megkönnyebbülten e szavak hallatán, nem figyeltél elég figyelmesen. Amire most sokkal nagyobb szükségünk van, mint bármikor az elmúlt évtizedekben, az egy olyan valaki, aki vállára veszi a terheinket, aki magára vállalja megannyi gondunkat, és hordozza helyettünk.

                  Mostanra már egyértelmű, hogy sem helyi, sem világméretekben senki nem tudja, hogyan kezelje a váratlanul érkezett világválságot, arról nem is beszélve, hogy megoldja azt. Azokról a kisebb jelentőségű gondokról beszélek, mint a világhatalom, a világgazdaság, a világ lakossága.

                  Éppen nem rég lehettünk tanúi az Ézsaiás 9 egy szekuláris beteljesülésének. Barack Obama megválasztását az egész világ felszabadult örömmel ünnepelte. Desmond Tutu örömtől szinte megrészegülten beszélt róla a rádióban, még ha világosan látta is, hogy a fekete forradalom, aminek a lángját Obama fellobbantotta, Robert Mugabét nem taszította le. Oprah Winfrey azt mondta a választás estjén, hogy „ehhez hasonló éjszaka még nem volt ezen a bolygón”, amivel talán egy picit túlcukrozta a karácsonyi bejglit. Az egész világ reménységre éhezett, és most Obama, aki valóban nagyszerű, megnyerő, okos és tehetséges, azt hallja, hogy az uralom az ő vállán lesz, és mi elvárjuk, hogy megoldja a világ bajait. Szegény: egyetlen halandó sem képes hordozni ezt a terhet. Mi sem várhatjuk el tőle. A megválasztásakor tapasztalt irracionális öröm és remény csak azt mutatja meg, hogy más remények milyen mértékben mondtak csődöt. Ez viszont arra késztetett minket, hogy mohón kapaszkodjunk újabb reményekbe. Ennek oka csak az lehet, hogy elfelejtettük karácsony üzenetét, vagy semlegesítettük azt, megszelídítettük, mintha a karácsonyi gyermek válla pusztán egyéneknek nyújtana támaszt, nem pedig a világ kormányzását hordó váll lenne.

                  Ez az éjszaka unokatestvérével, a húsvét éjszakájával ugyanis az igazi éjszaka, amelyre a föld várt, és amelyre vissza kell tekintenie, ha látni akarja az előtte levő utat. Túlságosan is bízunk politikusainkban, mert túl kevéssé bízunk Istenben és az élő Isten önkijelentésében, aki gyermekként megszületett nekünk. És ha politikusaink csalódást okoznak, csak az jut eszünkbe, hogyan találhatunk egy másik politikust, aki ezúttal rendbe hozza a dolgokat. Ez olyan, mint miniszterelnökünknek a jelenlegi gazdasági válságra adott megoldási javaslata: költsünk még többet, és attól minden rendbe jön. Ami természetesen azt jelenti, hogy vegyünk fel még több kölcsönt, hogy a bankok még több kamatot róhassanak ránk, hogy ismét boldogok lehessenek, és mi is mind boldogok lehessünk – kivéve természetesen azokat, akik elvesztették az állásukat, akiknek a lakását elárverezik, akik megfizethetetlen adósságokba verik magukat. És ez globálisan éppannyira igaz, mint lokálisan.

                  A tapasztalat szerint most biztosan van valaki, aki így gondolkodik: Azért jöttem ma este templomba, hogy az újszülött Jézusról halljak, nem pedig hogy politikai kampánybeszédet hallgassak. Helyes, beszéljünk az újszülött Jézusról. Miért Betlehemben született meg? Lukács elmondja nekünk: mivel az akkori világhatalom adóemelésre készült, és elrendelte a népszámlálást, hogy mindenki fizessen. A Közel-Keleten így mentek a dolgok akkoriban, és csekély különbséggel ma is így mennek. Ez a római császár birodalma volt, és hacsak az embernek nem hiányzott egy kereke, hogy fellázadjon ez ellen, megvonta a vállát, és tette, amit elvártak tőle.

                  Igen, mondja Lukács, de nézzük csak, mi következik. Az újszülött kisbaba a Dávid házából származó igazi király. És az összes ősi prófécia megjövendölte, hogy Dávid  házából fog származni egy királyi gyermek – nem egy távoli kis országból, nem egy mennyei királyságból, hanem egy földi országból. Abból a világból, amelyet Róma birtokol, és amelyre Róma vet ki adót. Abból a világból, melyben a gazdagok a szegények kárára gazdagodnak meg, miközben szabadsággal, igazsággal és békével kábítják őket. A birodalmak világából, mely kétezer év óta változatlan.

                  Lukács története a szokásos birodalmak jellegzetes történetét ássa alá, és egy teljesen más birodalom, egy más uralkodó, egy másként kormányzó uralkodó feszítő erejű örömhírével aknázza alá. Jézus nem egyszerűen egy újabb politikus, akiben mindenki reménykedhet, és aki aztán szintén kudarcot vall. Ő másként akarta Isten igazságát és békéjét a földön megvalósítani, mint Róma, másként, mint ahogy a hatalmi harcokban és pénzügyi spekulációkban szokták. Másként az eredetét, a módszerét és a hatását tekintve. Ma pontosan erre a másra éhezünk, és szenteste az ideje annak, hogy eltöprengjünk ezen.

                  Emlékezzünk csak vissza Ézsaiás csodálatos üzenetére, és hallgassuk csak a reménység sóvárgását, a fiú-király eljövetelének sóvárgását: „Mert terhes igáját, a hátát verő botot, sanyargatójának vesszejét összetöröd”, mondja a próféta, ami örömhír egy olyan népnek, amely sok mai nemzethez hasonlóan kilátástalan rabszolgaságban nyög akár adósság, akár háborúk miatt, akár a kettő együttes rabszolgaságában. „Mert minden dübörögve menetelő csizma és véráztatta köpönyeg elég, és tűz martaléka lesz.” Ez örömhír egy olyan népnek, amely sok mai nemzethez hasonlóan olyan háború fegyverropogásának kereszttüzében találja magát, amit sem nem ő kezdett, sem nem ő akart. És mi, akik hallunk mások távoli szenvedéséről, mégis részesei vagyunk annak, minthogy távoli népek adósságait ugyanúgy behajtják, ahogy hitelkártyáink és kölcsönünk számláját behajtják a gazdag bankok, amelyek elcsábítanak bennünket, hogy aztán kamatot kamatra követeljenek. És a távoli nemzetek háborúinak fegyvereit gyakran a gazdag európai országokban gyártják, amit gyakran a kölcsöneinkkel fizetünk, és amelyért az áldozatoktól kamatos kamatot követelünk.

                  Ézsaiás igazságért kiált, és nagyszerű karácsonyi történetében Lukács szintén igazságért kiált, hogy itt az ideje, hogy egy új világ jöjjön, egy új birodalom. Mert erre van szükségünk: új gazdasági rendszerre, új globális politikára, új fajta vezetésre. A karácsonyi történet erről szól: „Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” A karácsony a világ igazi királyának érkezéséről szól, aki véget vet a háborúknak, aki eltörli az adósságokat, aki tartós igazságot és békét hoz erre a földre.

                  De hogyan viszi ő mindezt véghez? Ez a négy nagyszerű fejedelmi cím hogyan fog érvényesülni? Hogyan akadályozhatjuk meg, hogy akár Ézsaiás, akár Lukács angyalainak karácsonyi örömhíre ne csak falra hányt borsó, egy olyan ábránd legyen, amelynek segítségével megfeledkezhetünk egy-két napra a sötét valóságról?

                  Az evangéliumi történet nem falra hányt borsó, hanem erről a kisgyerekről szól, aki felnő és Isten uralmát „működésbe hozza”, akármerre jár is. Más szóval, Jézus tevékenységében láthatjuk, milyen az, amikor Isten irányít és uralkodik. A világ végre a helyére kerül. Az evangéliumokban szemtanúi lehetünk, amikor a Csodálatos Tanácsos munkához lát, ahogy az egyénekkel törődik, ugyanakkor kihívást intéz az egyéneket elnyomó rendszerek ellen, feldühítve a rabszolgatartókat. Láthatjuk, ahogy az Erős Isten Galileában vándorol, enni ad az éhezőknek, meggyógyítja a betegeket, megszabadítja az embereket, és a teremtést végre helyreállítja. Ámulva figyelhetjük, amint az Örökkévaló Atya, aki a testet öltött Fiúban látható, maradéktalanul rendelkezésére bocsátja magát szeretett világának. És ha van rá merszünk követni őt kultúránk világában, ahol a háború, azaz a halál útja sokak életmódja, kövessük, amint Jézus fellépésétől fogva bérgyilkosokkal a sarkában végül bevonul egy szamár hátán Jeruzsálembe: itt láthatjuk, milyen az, amikor a Békesség Fejedelme köztünk van. Jön, hogy Isten uralmát kézzelfoghatóvá tegye. Ez pedig azt is jelenti egyben, hogy magára veszi a világ kegyetlen rendszereinek teljes erejét, a politikai és gazdasági elnyomást, amelytől mindannyian szenvedünk, hogy a gonosz hatalma megtörjön, és valami új vehesse át a helyét. Ez éppúgy igaz volt Jézus születésekor, ahogy a halálakor. Így néz ki az alternatíva, a másként. Többen mosolyognak, hogy ez nem releváns, de az igazság az, hogy ez túlontúl releváns, olyan remény, amelyet a világ hatalmai minden erejükkel el akarnak némítani. Ez az oka annak, hogy a vallást magánügynek akarják többen nyilvánítani: tűnjön el Isten a piactérről, nehogy a megszokott ügyeinket felforgassa.

                  De kedves barátaim, pontosan a megszokott ügyeink juttatták ide a világot. Másként kell gondolkodnunk a világ irányításáról. A legjobb Jézus ajánlata, a kisgyermek a jászolban, mely a kiszolgáltatottat és a szegényt teszi az első helyre, és innen kínál megoldást, nem pedig azt remélve, hogy ha a gazdagok képesek segíteni a gazdagokon, akkor majd a szegények helyzete is megoldódik hosszú távon. Új gazdasági elvekre van szükségünk, és ehhez és ezzel együtt új társadalmi és politikai elvekre van szükségünk. Most kell elkezdenünk ezeket kidolgozni, nem pedig azt gondolnunk, hogy már tudjuk a megoldást, csak néhány esetleges hibát kell elhárítanunk. És nekünk, akik az újszülött Krisztust imádjuk, fel kell szólalnunk ebben a vitában, méghozzá Jézushoz hasonlóan a saját helyünkön kell felszólalnunk, ahol Isten uralmát az utcákon képviseljük, családunkban, munkahelyünkön, az iskolákban, a helyi és országos döntéshozó szervekben, az oktatásban, az üzleti életben és, igen, az egyházban.

                  „Az uralom az ő vállán lesz”: ez az evangélium örömüzenete. Ám ahogy Jézus Krisztus hatalmát gyakorolja, amely összhangban áll hatalma természetével, mindig emberek gyógyításában és megújításában jut kifejezésre. Ő most is hív, ahogy első követőit hívta a veszélyesen nehéz, ám dicső feladatra, hogy képviselőiként Isten uralmán munkálkodva működjünk, hogy a való világban valódi emberek is tapasztalják azt. Ezért fontos az istentisztelet és a bizonyságtétel egyaránt, ezért fontos, ami itt, a templomban és ami az utcán történik. Az újszülött Krisztussal a szívünkben és Jézus Lelkének energiájával és útmutatásával az a küldetésünk, hogy Isten uralmát vigyük mindenhova, ahova csak tehetjük. Globálisan kell gondolkodnunk és lokálisan cselekednünk. Részt vennünk az eladósodott országok adósságának eltörléséért indított harcban, ahogy a zöldebb világért folytatott harcban is. De lokálisan is síkra kell szállnunk kitelepítettek, menekültek és munkanélküliek mellett. Ézsaiás arról szól, hogy a gyermek hatalma folyamatosan nő, igazságot és békét hoz a világba. Ez Jézus követői révén gyökerezik meg és szökken szárba, amiről a próféta így beszél: „A Seregek urának féltő szeretete” viszi mindezt végbe.

                  Mennyire ég bennünk és általunk ez a féltő szeretet? Ez nem pusztán egy másik politikai álom, amelyben Jézus helyén Barack Obama vagy bárki más áll. Ez egy másfajta álom, amely másként éri el hatását. A Krisztus-gyermek uralma működésbe lép, mihelyt mi megállunk és ámulattal rácsodálkozunk a jászolban fekvő újszülöttre, és Máriához hasonlóan forgatjuk a szívünkben, mit is jelent mindez. Csak e nekünk született kisgyermek iránti mély hódolattal valósulhat meg, hogy az uralom az ő vállán nyugodjék, és előzhető meg, hogy jó szándékunk saját valós vagy elképzelt céljainkat szolgálja. Annak tudatában jöttünk ma ide, hogy annak az uralomnak, amit Jézus hozott, a valódi és emberpróbáló kihívások közepette kell megvalósulnia, melyek globális, nemzeti és lokális szinten állnak előttünk. Ugyanakkor azt is tudatosítanunk kell, hogy ha valóban Jézus uralmáért küzdünk, akkor Jézust soha nem unhatjuk meg, nem imádhatjuk őt eléggé, nem forgathatjuk dolgait szívünkben  eleget, nem hívhatjuk őt elégszer segítségül, nem szerethetjük és dicsérhetjük őt eléggé. És ezért vagyunk itt ma este. „Ó, jöjjetek, imádjuk”: igen, és őt imádva hadd nyíljon meg szemünk újra, hogy lássuk, ő hogyan irányítja ügyeinket, hogy miként vetít elénk új távlatokat arról, a dolgok hogyan lehetnek – ünnepeljük azt a tényt, hogy az uralom az ő vállán nyugszik, és vágjunk neki az új esztendőnek úgy, hogy a rettegett sötétséget a világosság örömhírével űzzük szét.