Gengszter lett a papából

– Ricsi képein olyasmit látunk, amit a saját szemünkkel csak akkor, ha biciklizünk vagy szánkózunk – állapította meg a kávézó vezetője, Hoffman György a kiállítás megnyitóján. Kalocsai Richárd, akinek sajtófotói évek óta gyakran megjelennek a református médiumokban, kilenc éves volt, amikor először kattintott. – Apukám Zenit fényképezőgépét kölcsönkaptam egy gombnyomásra. Utána el is tiltott a géptől, nehogy tönkretegyem – meséli a fiatal fotós. Első próbálkozásai után csavargatta, állítgatta a masinát, mint mondja, a kíváncsiság vitte tovább.

Az első komolyabb fényképét a nagyapjáról készítette, ez számára a legkedvesebb. – Ott történt meg először, hogy amikor megnéztem papát, azt mondtam: Papa, figyelj, olyan jó arcod van, olyan jó fények esnek rád, akkor most csinálunk rólad egy fényképet. Végül, nagypapámból össze tudtam hozni egy gengsztert. Ricsit azóta is főleg az arcok és a formák érdeklik. – Csak legyen benne valami, ami mozog, működik, viszi előre – fogalmaz.

Kis híján lelőtték

Az ifjú fotós képes bármit megtenni egy jó képért. A debreceni alkotmányozó zsinat alkalmával egy háztetőre mászott fel. Majdnem lelőtték a rendőrök. Az elszántságban éppen kiállítótársa, Szendrő Szabolcs a példaképe. – Az ilyen típusú embereket úgy ismerem, hogy nagyon erősek. Hogyha maguk előtt van egy gondolat, akkor azt megcsinálják. Hozzáteszi, inkább lefényképezné, mint hogy beszéljen arról, mennyire becsüli Szabolcsot. A két fotós persze nem mindenben egyforma. Ricsi megbízásból dolgozik. Elárulja, ha van idő munka közben játékra, akkor születnek az olyan képek, mint amilyeneket a kiállításra is hozott. Szabolcs azt állítja, ő nem tudná vállalni a felelősségét annak, hogy megbízásból fotózzon.

Nem megverni akart

Szendrő Szabolcs utazásaira viszi magával a fényképezőgépét. A hegymászásba akkor szeretett bele, mikor az Alpok egyik veszélyes sziklafaláról olvasott. – Elindult rajta négy hegymászó, három meghalt, egyet lementettek – meséli, bár hozzáteszi, sosem akart odaveszni mászás közben. – A sportot mindig szerettem, de azt nem, hogy meg kell, hogy verjek valakit, még ha utolsó előtti vagyok, akkor is. A hegymászás arról szólt számomra, hogy a legjobb barátaimmal fogok össze, és megpróbálok feljutni egy csúcsra, nem legyőzni valakit. Szerinte a jó társaság a legfontosabb, mindegy milyen hegyek veszik körül egy-egy expedíción, vagy éppen mennyire viseli meg az út.

„Meg se halhattam!”

Akkor jó a mászás Szabolcs szerint, ha elég nehéz. – A maximumot kell nyújtanom, hogy ne essek le, mert ha leesek, akár bajom is lehet. – Megtanulta ezt, mikor eltörte a bokáját, bár akkor sem maradt otthon: útra kelt műlábbal, mankóval. Azt azonban sosem akarta, hogy róla szóljon az út. – Mindig alkalmazkodó voltam. Ha feljutottam a csúcsra, az azért volt, mert a társam fel kellett, hogy menjen. Valaki kellett, hogy fogja a kötél végét, és kellett pár métert előre is mászni – mondja. – Engem meghívtak, felmentem, és vissza is kellett jönni, meg se halhattam.

Addig élünk, amíg hiszünk benne

– Az Alpokban az első hegymászás alkalmával fennragadtunk a sziklafal tetején tizenegy és fél órára, mínusz 25 fokban. Volt rajtam egy flaneling, egy pulóver és egy szélkabát. Ettől rosszabbat ellenségemnek sem kívánnék – állapítja meg a hegymászó. – Megtanultam, hogy addig élünk, amíg hiszünk benne. Ha nem hiszem el, hogy kibírom, akkor feladom, és valóban meg is fagyok. Szabolcs azt mondja, minden csúcs megmászása a túlélésről szóló harc. – Amikor felmegyek, nem lehet igazi csúcsérzésem, mert akkor kiengedtem, és ha kiengedtem, akkor azt mondom, itt már le is tudok szaladni. Bennem viszont minden lépésnél az van, hogy hogy jövök le. Szabolcsot elégedettség csak akkor tölti el, mikor már leért. – Közben olyan megpróbáltatás az egész, amit földszinten nem tudok eljátszani – fogalmaz. – Itt az ember mindent feladhat. Ott nem adhatom fel, mert ha feladom, akkor ott maradok félúton.

Elhozza a tájat

Szabolcs idegenkedik a legújabb technikai vívmányoktól. Nemcsak mobiltelefonja nincs, de a digitális technikát sem alkalmazza a fotózásban. Még kezdetben szeretett bele Mamiya 645 típusú fényképezőgépébe, azóta is ragaszkodik a másfél kilós masinához. Képes a legmagasabb csúcsokra is magával cipelni. Nem roll filmre fotózik, hanem nagy filmre, ezért vetítésnél is jó minőségűek a képei. – Nem azért jobbak, mert jobban fotózok, hanem mert háromszor annyi rajta az információ – magyarázza. – Nekem az a fontos, hogy elhozzam, amit látok.

Jó képért imádkozik

Régimódinak ható szemlélete időnként valóban megnehezíti a fotós dolgát. – Az összes barátomat irigylem, amikor megnyomják a gombot, és az én gépem a hátizsákban van. Én elő sem tudom venni, mire meg visszarakom, addigra már mindenki, huss, eltűnt – mosolyog. Nemcsak több energiájába és pénzébe kerül a hagyományos technika, gyakran nem is tud mindent lefényképezni. – Elmegyek másfél hónapra, és fogalmam sincs, hogy van-e egy jó képem, vagy sem. Csak imádkozok, hogy bárcsak lenne, bárcsak lenne – árulja el. Szerinte gyakran éppen ezt a vágyakozást felejtjük el. Már értem, miért nem hajlandó lépést tartani a világgal.

Szendrő Szabolcs és Kalocsai Richárd közös kiállítása május 31-ig tekinthető meg az If Kávézóban.

Jakus Ágnes