Tímár Ulla, igazgató, Biblia Múzeum

Harminc évvel ezelőtt történt Jeruzsálemben. Beléptem a Szent Sír- templomba (ezen a helyen temették sziklasírba Jézus testét – a szerk.). Óriási tömeg tülekedett, emberek egymás-hegyén hátán és akkor váratlanul megszólalt bennem az Ige: „mit keresitek a holtak között az élőt?” Még ma is nehéz szavakba önteni, amit ott átéltem. Talán sokak számára nem is érthető, de sarkon fordultam és kijöttem a templomból, mert egyszerűen nem bírtam bent maradni. Úgy éreztem, hogy a hömpölygő tömeg valami furcsa, üres utat jár be, és hiányzik az igazi mélység. Akkor nem, csupán évekkel később néztem meg a Szent Sír-templomot. Az élmény még most is kísér, és ez az Ige minden húsvétkor eszembe jut. Ahogy telnek az évek a Nagyhéten már egyre inkább csak szemlélődővé válok, majd valamiféle szorosságot, izgalmat érzek a lelkemben. Pál mondata jut eszembe: Krisztusnak szerelme szorongat minket. (2Kor. 5:14.)

Szick Gyula, hajléktalan (Tiszta Forrás Alapítvány)

Az első igazán jó élményem a húsvétról, mikor az apuval először mentünk locsolni. Amikor már komolyodik az ember, át tudja értékelni az ünnepet. A másik szép élményem, mikor már én vittem a saját fiamat locsolni. Tizenöt éves fiam van, mindkettőnknek nagy élmény volt ez. Próbáltam vele megértetni a húsvét igazi jelentését. Nem a locsolkodás meg a nyuszi a legfontosabb, hanem az, hogy tudja, mit jelent a virágvasárnap húsvét előtt, azt, hogy nagypénteken keresztre feszítették Jézust, és azt is, hogy harmadnap feltámadt. Most újból Istennel együtt ünnepelek és lehet, hogy a legszebb húsvétom köszönt be. Meglepetést tervezünk a lelkészünknek, Márkus Gábornak, néhányan elmegyünk hozzá a húsvéti istentiszteletre Verőcére. Azután pedig vendégségbe vár minket egy hölgy, akivel az egyik gyógyítókonferencián ismerkedtünk meg. Azért is más ez a húsvét nekem, mert újra felfedeztem, hogy mennyire fontos, ha egy hívő ember pontosan tisztában van azzal, mit ünnepel.

Veres Sándor, világi főlegyző, Dunamelléki Református Egyházkerület

A húsvét megélése nem lehet az életem elhatárolt szakasza. Nem tudok az életemben sziget-üzemeket készíteni és az ünnepen másik arccal létezni.
Nincs olyan különös húsvét az életemben, amit kiemelnék, hiszen már az ünnepi készülődésben elvégezzük a „bemosakodást”, hogy a rohanó élet gondjai között megélhessük a húsvét igazi üzenetét. Megéljük a teljes elveszettséget, amit a földre jött Isten, Jézus is átélt. Mi magunk is kétségbe eshetünk, amikor azt látjuk, hogy ugyanúgy elveszhetünk. Biztatom magamat és másokat is, hogy akkor is van vigasztalás és kegyelem, ha heteket, hónapokat, éveket éltünk úgy le, hogy nem tudtuk, nem akartuk elfogadni: Jézus ezen a napon érettünk is meghalt. Szülőként, nagyszülőként azt vallom, hogy ha örömet akarok adni a gyerekeknek, unokáknak belefér az ünnepbe egy kisebb ajándékozás, vagy a tojások keresése a bokrok között. Nem kell ezt aszkétaként, teljesen kitörölni az életünkből, mert nem ebben kell másnak leni, hanem azt a pluszt kell megélni, amit a húsvét ad.

Fekete-Gál Marietta, teológushallgató, testnevelő tanár (siket)

Gyermekkorom óta Jézus Krisztus keresztre feszítéséről álmodtam. Az álomkép olyan volt, hogy a háttérben, vagyis a Golgota körül vagyok. Látomásaimban láttam Jézus Krisztus melankolikus arckifejezését, amikor a mi bűneinket magára vállalta. Mély nyomot hagyott bennem ez a kép. Egyrészt nehezen tudtam elfogadni, hogyan bánthatták az emberek Jézust, amikor önzetlenül segített és segít mindenkinek, aki őt keresi! Jézus végtelen szeretettel és könyörülettel kiáltott fel a kereszten: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” Jézus lelkében nem volt neheztelés, sem harag, sem lappangó vágy azok megbüntetésére, akik rosszul bántak vele. Másrészt nem értettem, vajon mit akart mondani ezzel az Úr. Ez nyugtalanná tett. Félelem alakult ki belőle. Akkor kezdtem el békességben lenni, amikor az őszinte bűnbánat megtörtént bennem. Nagyon fontosnak tartom, hogy a mi bűnbánatunk olyan mélységes legyen, amilyen Krisztusé volt a kereszten, mielőtt meghalt.


Horváth Levente, református lelkipásztor

A kilencvenes években történt, amikor a Nyugati-Kárpátokban táboroztunk. Szombat este egy harminc év körüli alkoholista megkérdezte tőlem: Te valóban hiszed, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, aki föltámadt húsvétkor? Erre azt feleltem neki: Ha nem hinném, nem foglalkoznék veled. Vasárnap hajnalban az egyik férfi, aki az elvonási tünetektől szenvedett, önkívületi állapotban nekivágott az erdőnek. Mikor a munkatársak felfedezték az eltűnését, a szélrózsa minden irányában elindultak, hogy visszahozzák. Hiába. Éppen az istentiszteletre készültem. Elhatároztam, hogy Jézus föltámadásáról fogok prédikálni. Ekkor egy lovas érkezett a hegyről, aki odakiáltotta, hogy egy férfi „meg van menve”, nem hozzánk tartozik-e. Tudtuk, hogy ő az. A munkatársak elindultak. Erre én azt mondtam az istentiszteleten: Amilyen biztos, hogy most végre megtaláltuk a társunkat, olyan biztos, hogy Jézus feltámadt! Telt-múlt az idő, ám még mindig nem találták a férfit. Így imádkoztam: „Atyám, elmondtam az örömhírt. Te kell, hogy igazold a Fiadat, hogy higgyenek!” Este hat óra felé jöttek haza munkatársaim az elveszettnek hitt férfival, akit a tábortól 20 kilométerre találtak meg. Keresésekor minden elágazásnál imádkoztak, és kérdezték Istent, hogy merre menjenek. Mikor ráleltek a férfira, csupa sár volt. Éppen akkor ott termett egy kocsi, a sofőrje pedig felajánlotta, hogy hazaviszi mindannyiukat. Nem számít, hogy koszos lesz az autó.

Jakus Ágnes, Fekete Zsuzsa