Betekintés a kulisszák mögé

A tudományos munka ajándék a korszak kutatóinak és a történelem iránt érdeklődőknek egyaránt, mert olyan időszakról szól, amely fontos lenyomatot hagyott a társadalomban, mégis kevesen kutatták eddig.

A szerző nemcsak a levéltárakban kereste a kordokumentumokat, hanem lefújta a húszéves port az akkori Igazságügyi Minisztérium alagsorába űzött vallásügyi törvény előkészítésével kapcsolatos papírokról.
Ennél átmenetibb időszak kevés volt Magyarországon – mondta a könyv bemutatatóján Köbel Szilvia a Magyar Országos Levéltárban. Az alkotmányjogász, egyháztörténész emlékeztetett arra, hogy ebben az időszakban kiáltották ki a köztársaságot, elfogadták a vallásszabadságról szóló törvényt, és még az első szabad választásokat várta a magyar társadalom. Fazekas Csaba hiánypótló könyve nagyon fontos időszak kulisszái mögé enged betekintést – tette hozzá.

A könyv alapötlete akkor fogalmazódott meg a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatójában, amikor a Magyar Történeti Társulat pályázatot írt ki a rendszerváltás történetének feltárására. Fazekas Csaba akkor pályázatot nyert a rendszerváltás és az egyházpolitika kapcsolatát feldolgozó munkájával, amely a most megjelent könyv alapját adta. A korszakról mint történelemről beszél Fazekas Csaba, még akkor is, ha szereplői közül még ma is sokan fontos közéleti szerepet töltenek be. A kötet aktualitását az adja, hogy Magyarországon ezekben a napokban is alkotmányozási folyamat zajlik, és készül az új vallásügyi törvény, hogy felváltsa a 21 évvel ezelőtt elfogadott, mára – bizonyos elemeiben – már idejétmúlt jogszabályt. Akkor is, most is nagy változások előtt állt az egyházpolitika.

Drasztikus változást hozott az egyházak életében 1989-90?

Összességében igen, bár az általános politikai rendszerváltás nem köthető egyetlen dátumhoz Magyarországon. A szocialista rendszer összeomlása hosszú folyamat eredménye volt és ez igaz az egyházpolitikára is. 1988-tól a korábbi időszakhoz képest alapvetően új törekvések jellemezték az állam egyházakkal kapcsolatos magatartását, majd 89 tavaszától ez a folyamat felgyorsult, azért is, mert Németh Miklós kormánya partnert látott az egyházakban a társadalmi, politikai átalakulások levezénylésében.

Korábban nem volt szó partnerségről. Mi volt a változás oka?

A Kádár-rendszer az 1960-as évek közepétől feladta durva egyházellenességét, ami a Rákosi időszakot jellemezte és meghirdette az úgynevezett kis lépések egyházpolitikáját. 1989-ig az államhatalom politikai szempontból veszélyes, kényes és felügyelendő területnek látta az egyházakat. A nyolcvanas évektől azonban a történelmi egyházak sem láttak feltétlenül csak ellenséget a Kádár-rendszerben, inkább egy olyan viszonylag tág teret hagyó kormányzati struktúrának tekintették, amelyben más kelet-európai rendszerekhez képest szabadabban élhettek. Ez egyébként a társadalom általános állapotát is leképező felfogás volt.

Ez lehet az oka, hogy a magyarországi rendszerváltásban az egyházak nem játszottak olyan kiemelkedő szerepet, mint néhány más kelet-európai országban?

Meggyőződésem, hogy igen, hiszen a többi kelet-európai országban az egyházak a politikai ellenzék menedékei voltak. A romániai forradalom is egy református lelkész kezdeményezése nyomán indult el, és Lengyelországban is az ellenzék búvóhelye volt az egyház. Itthon a rendszer ellenzékiségét, kritikáját, nem az egyházak felső vezetéséhez kötődő személyek alkották. A történelmi egyházak vezetői ugyanis számos alkalommal azt a stratégiát választották – akár kényszerből –, hogy megegyeztek az állammal. Szimbolikus időpontnak tekinthető, hogy az 1951-ben alapított, rossz emlékű Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) 1989-ben megszűnt. Az ÁEH élén Miklós Imre állt, aki kiválóan átlátta az állam és az egyházak működését is, miközben jó és eleven kapcsolatot ápolt a titkosszolgálatokkal is. Miklós Imre olyan tárgyalási stratégiát alakított ki az egyházakkal, amelyben azok nem érezték magukat feltétlenül vesztesnek. A hivatal megszüntetése előtt a kádári egyházpolitikát megtestesítő Miklós Imre nyugdíjba ment és eltűnt a magyar közéletből.

Ezután Németh Miklós akkori miniszterelnök megkövette az egyházakat az állam által elkövetett bűnökért. Elindult a kárpótlás és a vallásügyi törvény kidolgozása. Miért tűnt el a nagy lendület? Hová fejlődött az állam és az egyház kapcsolata az elmúlt húsz év alatt?

A demokratikus egyházpolitika keretei 1990 elején kialakultak, „fejlődésről” talán nem érdemes beszélnünk, inkább egy folyamatosan átalakuló rendszerről. Az egyes időszakokban a párbeszéd más-más struktúrájáról van szó. Az Országos Vallásügyi Tanács (OVT) néhány hónapot élt meg csupán, de a rendszerváltó kormány részéről jelezte azt az igényt, hogy szeretnének az egyházakkal folyamatos és intézményes úton kapcsolatot tartani. Szakítani akartak az előző rendszer mechanizmusával és a fontos döntéseket nem magánúton, titkos telefonálgatások útján akarták meghozni. Az Antall- kormány megszüntette az OVT-t, ami szintén szimbolikus volt, hiszen eltüntették az előző rendszerből maradt testületeket. Az OVT megszüntetése esetében legfeljebb olyan súlyú ügyről beszélhetünk, amely más, „átlagos” kormányváltásnál is előfordul. Az Antall-kormány megalakulása után az egyházak közéleti szerepe is megváltozott, hiszen 1990 nyaráig az egyházak nem pozícionálódtak politikailag, de ezután a konzervatív, vagy önmagát kereszténynek nevező értékrend az egyházakkal szorosabb, a másik oldal pedig távolságtartóbb, vagy semleges viszonyt alakított ki.

Az egyházpolitikában az egyik legkardinálisabb kérdés az egyházi ingatlanok rendezése volt.

1990 májusa után kifejezetten pártpolitikai vitákat indukált egyházi ingatlanok rendezése, valamint ilyenné vált a hitoktatás kérdése is. A kormánypárti MDF és az ellenzéki SZDSZ komoly csatákat vívott, ami az egyházakat pozícionálta – elsősorban az akkori konzervatív MDF mellett.

1990-ben meghozták a vallásszabadságról szóló törvényt, ami a mostani, fideszes kormány részéről ultraliberális minősítést kapott...

Ezt a törvényt a Kulcsár Kálmán vezette Igazságügyi Minisztérium hozta tető alá, első változatai még a végnapjait idéző ÁEH gyámkodásával készültek. A törvényalkotó célja az volt, hogy minél teljesebb szabadságjogokat biztosítson a társadalomnak. A jogszabály legfőbb értéke a szabad vallásgyakorlás biztosítása volt. Az „ultraliberális” jelzőt a felekezetalapítás sokat vitatott passzusa miatt kapta, vagyis hogy akár 100 fő is alapíthat egyházat. Történeti érdekesség, hogy a Kulcsár Kálmán által készített tervezetben szinte az utolsó pillanatig csupán 10 fő szerepelt, aztán Tóth Károly református püspök jelentkezett a végszavazásnál, hogy ez inkább 100 fő legyen. Egyébként egy rendkívül széles körű konszenzussal megalkotott törvény volt és nem igaz az a szemlélet, mely kizárólag az utolsó pártállami parlament általi elfogadást emeli ki. Az eltelt húsz év tapasztalatai alapján persze lehet újragondolni a felekezetalapításhoz szükséges létszám emelését, azt az elvet azonban nem szabad szem elől téveszteni, hogy a vallásszabadság jogának a gyakorlásából kell kiindulni és nem pedig abból, hogy hogyan tudja ezt a jogot az állam korlátozni. A magam részéről egyébként úgy vélem, hogy az egyházalapításhoz ezer fő már vállalhatóbb létszám lenne, és nem tenné átláthatatlanná a felekezetek rendszerét.

Elképzelhető, hogy a történelmi egyházakat védi a készülő vallásügyi törvény?

Az eddig nyilvánosságra került elképzelések, nyilatkozatok alapján nehéz lenne ennek az ellenkezőjét állítani. A történelmi egyházak társadalmi tevékenységét mindenképpen méltányolni akarja a jogalkotó. Az egyházak nagyon sok hasznos társadalmi tevékenységet ellátnak az oktatás, a szociális szféra, az egészségügy és az élet számos egyéb területén. Most az kérdés, hogy mindemellett a vallásszabadság jogát a kicsik számára is megfelelően biztosítják-e. Mint minden fontos kérdésben, úgy vélem, a „kisebbek” a jogait itt is védeni kell. Most akár abba az irányba is elmozdulhat az egyházak preferálása, hogy újra a politika érdeklődési körébe kerülnek az egyházak.

Ez miért baj, milyen veszélyeket rejt?

Az állam és az egyházak összefonódása mindenképpen baj, nemcsak az állam, hanem az egyházak szempontjából is. A XX. század magyar történelmében voltak olyan periódusok, amikor az állam és az egyház egymással nemcsak együttműködött, hanem szoros érdekszövetséget alkotott és ez az egyházak missziós tevékenységének, saját önértékelésének sem tett jót.

Miért fontos az állam és az egyház szétválasztása?

Az állam ne szóljon bele, hogy az egyházak lelkészei miről prédikáljanak és milyen tanításokat fogalmazzanak meg, az egyházak pedig vegyék tudomásul, hogy a társadalomban más értékeket valló emberek is élnek. Nem használhatják fel a politika intézményrendszerét saját céljaik elérésére. Például arra, hogy korlátozzák a potenciális versenytársakat, a kisegyházakat. Ma egy erősen szekularizálódott társadalom képét látjuk, amely az elmúlt húsz évben nem változott jelentősen a vallásossághoz való viszony tekintetében. Ha elfogadjuk azt, hogy a materializmust hirdető Kádár-rendszer ölte ki a vallásosságot az emberekből, figyelembe kell vennünk azt is, hogy a rendszerváltás óta felnőtt egy (vagy már több) generáció, amelynek nem kellett ilyen korlátokkal szembenézni. A magyar társdalom mégsem lett keresztyénebb, vagy általános értelemben vallásosabb.

Hogyan alakulhat ez a folyamat a következő húsz évben?

Kétirányú folyamatról beszélhetünk. Az, hogy az emberek elfordulnak a vallásosságtól, nem feltétlenül jelenti azt, hogy elfordulnak az egyháztól. Tízből kilenc magyar, ha kérdezik, megnevezi, hogy milyen felekezethez tartozik. Ugyanakkor ez távolról sem párosul olyan magatartással, ami az egyházak értékrendjének követését jelentené. Ha valaki azt mondja magáról, hogy katolikus, nem jelenti azt, hogy elfogadja az egyháza tanítását, különösen olyan neuralgikus magánéleti kérdésekben, mint a szexualitás, vagy a párválasztás. Az egyházi hovatartozás és a valláshoz való viszony között szélesre nyílt az olló. Bízom abban, hogy a folyamat mégis szerencsésen alakul majd, mert a vallásos ember – ahogy mondani szokták – eredendően jó állampolgár. Életmódját mindig egyetemes értékrendszer mentén fogalmazza meg, s ha utóbbi erkölcsös életvitelre, törvénytiszteletre, értékteremtésre stb. sarkallja, annak az egész társadalom hasznát látja.

Mitől mozdulhat mindez pozitív irányba?

A történelmi egyházaknak a felvilágosodás óta folyamatosan azzal a problémával kell szembenézniük, hogy átalakult a világ körülöttük, és mindig az volt a kérdés, hogyan alkalmazkodnak ehhez. Az elmúlt évszázadok tapasztalatait egy mondatba sűrítve azt mondhatjuk, hogy az egyházak mindig lépéskényszerben voltak. Az egyházaknak meg kell érteniük, hogy megváltoztak a társadalmi viszonyok, és akkor a missziójuk is sikeresebb lehet. Az állam feladata pedig az, hogy megteremtse az egyházaknak a „játékteret”, ahol kifejthetik a vallási közösségek a saját tevékenységüket. Az állam ezzel segíthet a legtöbbet. Minden direkt beavatkozás visszafelé sülhet el.

Fekete Zsuzsa

Képek: Czikkelyné Nagy Erika (Magyar Országos Levéltár)