A Dunamelléki Református Egyházkerület közgyűlésén Szabó István püspök beszámolójának fókuszában a misszió, ezen belül is egy egyházunkban eddig kevéssé népszerű gondolat, a gyülekezetplántálás állt.

Engedtessék meg, hogy mai közgyűlésünkön egyetlen nagy témát hozzak elő. Bár erről egyházunk minden élettevékenysége kapcsán szólni szoktunk, és bár korábbi közgyűléseinken is mindegyre ezzel foglalkoztunk, mégis szükségesnek tartom, hogy újra erről szóljunk. Még azt is meghagyom, hogy a misszió, mert a misszióról szeretnék szólni, olykor-máskor üresen cseng a szánkban, mert mindenre rámondtuk már, ami nem az, s talán unjuk már a témát.
Mégis nyilvánvaló, hogy missziói tudat nélkül egész egyházi életünk formális keretek halmazává válik, misszió nélkül nincs egyház, missziói tudat nélkül fogyatékos az Isten-tudatunk, misszió nélkül bármit teszünk is, nem azt tesszük, amit megtartó Urunk ránk bízott. Hadd közelítsek most ehhez a kérdéshez egy sajátos nézőpontból.
Néhány hete jelent meg Sípos Ete Álmos nyugalmazott lelkipásztor úr tollából egy polemikus irat ezzel a címmel: Miért hagyják el ma emberek az egyházat?
Magam még nem kapcsolódtam be a vitába, remélem, lesz rá időm és megtehetem. A cikk címében feltett kérdés azonban igen különös irányt mutat, hiszen a küldetését betöltő egyházban éppen ellenkező irányba kellene minden kérdésnek mutatnia: miért jönnek az emberek az egyházba? De lám, eljött az ideje az őszinte beszédnek, amiért igen hálás vagyok a vitacikk szerzőjének. Mert ha a misszió igazi kérdését nem feszegetjük, akkor előbb-utóbb emezzel kell szembesülnünk. Első válaszom a kérdésre éppen ez is. Azért mennek el az emberek az egyházból, mert az egyház nem megy az emberekhez – vagy ha megy, nem küldetésében megy. Azért nem tudjuk feltenni a misszió elsőrendű kérdését (miért jönnek az emberek az egyházba?), mert elvétjük, hogy mi vagyunk azok, akiknek mennie kell, mi vagyunk az evangélium, Isten nyílt titka képviselői, akiknek Jézus példázata értelmében az a dolguk, hogy üdvösségre hívogassanak.

Született ugyanakkor másféle válasz is a vitacikkre. Az egyik dunántúli lelkész fekete humorosan ezen a címen felelt: gyülekezet eltartási szerződést kötne. Ebben a szerző arról szól, hogy számos gyülekezetünk esetében nyers szociológiai tényekkel kell a kérdésre felelni. Azért mennek el az emberek az egyházból, mert a fiatalok elmentek onnan, ahol nem lehetett megélni, az idősek öregek otthonába költöztek, és végül kiköltöznek a temetőkbe. Ezért javasolja a szerző, hogy erősebb és tehetősebb gyülekezetek kössenek gyenge és halódó gyülekezetekkel kvázi eltartási szerződést, amint szokás idős korba jutott, gyermektelen személyekkel. Igen, ez a szellemes és keserű felelet valódi pozíciót mutat meg ez, de nem az eredeti felvetésre válaszol. S úgy látom, egyházunk ma e kettő között őrlődik, ezek között osztja meg erejét. Ám ha nem látjuk világosan a feladatokat, ez az erő-megosztás erő-pocsékolássá válik. A két helyzet így mutatható be: egyrészt tény, hogy a mai Magyarországon számtalan – egykor önmagát eltartani képes – település jutott a tönk szélére, sok helyt nincs munkalehetőség, önkormányzat, iskola, orvos, posta, vasútállomás, sőt elemi létbiztonság sincs. A templomok és a parókiák maradtak – s őrzik árván önmagukat. Egyházkerületünk 5-6 esztendővel ezelőtt már szembesült a drámai ténnyel, hogy 300 anyaegyházközségünkből mintegy 60-70 már nem képes az önálló életre, legalábbis anyagi értelemben. A segítség módjára vonatkozó kerületi határozatokat sokan azóta is támadják, a gyülekezeti elv kiforgatásáról, a központi egyházkormányzat hatalmi koncentrációjáról kiabáltak. Akkoriban sokat érveltem, s megvallom, sokat szenvedtem az igaztalan vádak miatt. Hiszen kerületünk mindig is kész volt és kész is lesz a nehéz helyzetbe került, fogyatkozó létszámú gyülekezetek megsegítésére.

A helyzet azonban a másik területen máris sokkal nyomasztóbb. Mert az az igazi kérdés, hogy elérjük-e, megszólítjuk-e a nagyvárosokba betelepedett tömegeket, képesek vagyunk-e őket gyülekezetekbe szervezni? Az idézett vitaindító írás sem azt firtatta, hogy egy kis faluban, ahol száz éve még 1500 ember élt, ma pedig csak 200 nyugdíjas korú, ott miért hagyják el az emberek az egyházat és miért üresek a templomok padjai, miért nincs ifjúság, hanem azt firtatta, hogy ott, ahol akár három istentiszteletet is lehetne tartani vasárnaponként, nos, ott miért hagyják el az emberek az egyházat? Vagyis a lényeges kérdés az, hogy képesek vagyunk-e új gyülekezeteket szervezni, akár úgy, hogy meglévő gyülekezet vállalja a fogantatás és szülés, vagyis az anyaság nem könnyű szolgálatát, akár úgy, hogy a szó elsőrendű értelmében indítunk missziót, és közegyházi üggyé tesszük, hogy ismeretlen emberek közé visszük el Isten kinyilvánított igazságát, s az evangélium erejében szervezünk közösséget és életet, tehát azért megyünk, hogy Isten országának nyerjünk meg embereket – ez a misszió. Arra kérem közgyűlésünket, hogy fogjunk össze ennek az alapvető és elodázhatatlan feladatnak a teljesítésére. Ehhez nemcsak erőinket kell átcsoportosítani, hanem szemléletmódunkat is meg kell változtatni. Csak néhány vonatkozást említek most. Először is világossá kell tennünk, hogy olyan lelkipásztor-jelölteket várunk a Hittudományi Karokról, akik készek és képesek másként szemlélni lelkészi szolgálatukat, mint a parókiális teendők rutinszerű ellátását. A Hittudományi Karok pedig azt várják, hogy gyülekezeteink lelkipásztorai ilyen fiatalembereket küldjenek a teológiákra. Nyilvánvalóvá továbbá, hogy a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által - de ebből az is következik, hogy a misszióban szolgáló lelkipásztorok első és legfontosabb eszköze az élő ige hirdetése. Ezt semmiféle szervezéssel, ügyességgel, kommunikációs készséggel nem kerülhetjük ki és semmivel sem pótolhatjuk. S megfordítva, ahol az ige nyomán élet támad, ott viszont minden lehető eszközzel végeznünk kell a tanítás szolgálatát. Amikor Pál azt mondja, hogy más plántál és más öntöz, akkor nem csak a szolgálatok rendjét mutatja meg, hanem azt, hogy ültetni és öntözni is kell. Világosan kell látnunk, hogy missziói munkában egyház-igazgatási viták is lesznek. A népmozgalmi adatok azt mutatják, hogy ott, ahol kizárólag a lakosság szertartás-szolgáltató igényeire rendezkedtek be, hamarosan nehéz helyzetbe kerülnek, vagy már abban is vannak a gyülekezetek. Nem messze az az idő, amikor egyházkerületünkben újra több lesz a keresztelő, mint a temetés, ám ez azt fogja jelenteni, hogy lesznek élő gyülekeztek, ahol megtérők vannak és új életek indulnak el Isten országa felé, és lesznek vergődő gyülekezetek, ahol csak a rohamost fogyó vallásos érzület okán igénylik még a temetést. És ez máris mutatkozik. Tudok nagynevű és tekintélyes múltú gyülekezetekről, ahol évtizede nem láttak fiatalt a templomban, és tudok sem nem rangos, sem nem híres gyülekezetekről, ahol fiatalok töltik meg a templompadokat. Amikor egy-egy új gyülekezet határának a kijelöléséről lesz szó, vagy amikor az a kérdés vetődik fel, hogy vállalja-e egy-egy anyagyülekezet a lelki anyaságot, megmutatkozik majd, hogy gyülekezeteink egy része nemhogy egykézett volna, hanem inkább egysé-zett. S bizony, ahol nem születtek új gyülekezetek, ott még a meglévők egybevonásán is gondolkodni kell.

Változtatnunk kell szemléletünkön identitásunk kérdésében is. Az elmúlt húsz esztendőben beállott vallásszabadságban mindenki annyit vallásoskodott, amennyit akart. Ha csak azt néznénk, hogy hány vallási közösséget regisztráltak egyházként, akkor azt kellene mondanunk, hogy mi vagyunk a világ legvallásosabb népe. Pedig Európában – a világ legvallástalanabb kontinensén - a csehek után a magyaroké a „dicső” második hely vallástalanság tekintetében. De tudnunk kell, hogy tiszta és hatékony missziót csak tiszta identitással lehet végezni. A Római levelet olvasva oly nyilvánvaló, hogy minden időben ez volt a misszió egyik kulcsa. Ha mi ragaszkodunk a legszebb keresztyén létformához, a református öntudatos keresztyénséghez – mely egyszerűen így fejezhető ki: hittem, azért szóltam és tudom, kinek hittem -, de nem Istenhez (akinek hiszünk!) és nem ezzel hívogatjuk az embereket, máris hamis identitással végezzük a missziót. Ha igazán hatékony missziót akarunk, nem adhatunk, közölhetünk kevesebbet, mint amit magunknak is igényelünk. Ehhez kell hozzárendelnünk kommunikációnkat, s végre fel kell hagynunk az évtizedes önbemutatkozási kényszerrel, hiszen mi nem önmagunkat prédikáljuk. Továbbá keresztül kell mennünk néhány kemény vitán is, hiszen a missziónak módszerei is vannak, márpedig módszer tekintetében meglehetősen nagy a zűrzavar egyházunkban.

S nyilván változtatni kell szemléletünkön az anyagiak kérdésében is. Hadd szóljak világi nyelven, remélem, mindenki jól fogja érteni. A misszió anyagi értelemben is egyszerre szent ügy, de kockáztatás is. Az is kockáztatás, ha valakit ismeretlen terepre küldünk, netalán ellenséges környezetbe. Kockáztatás az is, ha úgy küldünk valakit, hogy mi magunk sem tudjuk, hogy alkalmas-e teljes körűen a feladatra. De az is kockáztatás, hogy anyagi erőket fordítunk missziói feladatok ellátására, a misszió munkásainak finanszírozására, a missziói munka feltételeinek biztosítására, a kommunikálására, szervezésére. Arra buzdítom közgyűlésünket, hogy amilyen nagyvonalú tudott lenni a kis gyülekezetek és a szórványok megsegítésében, legalább ugyanennyire legyen bőkezű és bátor, ha új gyülekeztek szervezéséről lesz szó. Magam is szoktam mondani, hogy ma a nagyvárosokat kell a legnagyobb szórványterületnek tekintenünk. Ez azonban csak félig igaz – a nagyvárosok ma már a misszió primer közegei.

Részlet Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökének jelentéséből. Elhangzott az egyházkerületi közgyűlésen, 2011. november 11-én.

Az elhangzott püspöki jelentés teljes terjedelmében itt olvasható, nálunk pedig meghallgatható: