Valami szorít, lenyom, alig kapok levegőt. Túl sok itt az ember. Hét évvel ezelőtti látogatásomkor a holland vidéki kisvárosok csendje után úgy éreztem, megfulladok Amszterdamban. Akkor azt gondoltam, elég egy pillanatnyi figyelmetlenség és végleg kerékbe törnek. Ha az ember rossz időben rossz helyre lép, négy oldalról tizennégy biciklis ütheti el egyszerre. De ez alkalommal minden másként lesz. Most nem lehet nem szeretni ezt a nyüzsgő világvárost, hiszen éppen azért jöttem ide, hogy megismerjem lakóit és megértsem őket – már amennyire ezt röpke két hét alatt lehet. Utazásom távolabbi célja, hogy júniusban kis családom apraja-nagyja meghatódva lélegezhessen fel: végre megvan a diploma! Ám a államvizsgáig rögös út vezet, melynek legszebb gyöngyszeme egyértelműen ez a „kiruccanás" volt a holland fővárosába.

Mozgásban
Vakációzás és múzeumok helyett úticélom néhány amszterdami református gyülekezet volt. Igen, még létezik ilyen. Sőt, ha valaki hasonló utat jár végig, úgy érezheti, nincs is itt nagy probléma, a városban nyüzsögnek a keresztyének. Hogy hogyan lehetséges ez – éppen ezt mentem ki kutatni. Hiszen a nyolcszázezres város inkább hírhedt, mint híres, amire a turistaboltok árucikkei lépten-nyomon emlékeztetnek. Nemcsak a világ, de maguk az amszterdamiak is a szabadság városának tartják otthonukat. Persze, a két értelmezés között óriási a különbség. Az itt élők számára a tolerancia, a véleménynyilvánítás és a saját életük szabadsága fontos, meséli az egyik lelkipásztor. Az amszterdamiak nem szeretnék feladni személyes szabadságukat, ezért nem könnyen kötik magukat közösségekhez. Nem olyan üzenetre várnak, ahol előírt szabályoknak kell eleget tenniük.
Ezzel a sajátos kultúrával a reformátusoknak is szembe kell nézniük gyülekezeti életük szervezésénél. A kérdésre, hogy miért is számít az egyháznak az emberek véleménye, egyszerű a válasz: a keresztyénségnek sötét jövőt jósolnak a kutatók, hiszen az amszterdamiak több mint fele egyáltalán nem érez kötődést semmilyen valláshoz. A legutóbbi felmérések 17 százalékra teszik a keresztyének arányát, de közülük az aktív vallásgyakorlók száma alig éri el a lakosság 3 százalékát. A siralmas állapotokat látva több református gyülekezet döntött úgy, lépni kell, és új gyülekezetek alapításába fogtak. De vajon létrejöhet-e ott új, ahol a régi is alig áll a lábán? Van-e értelme küzdeni, még akkor is, ha a növekedés lassú folyamat? Idea vagy reális cél, hogy az itt élők szabadságvágyának Jézus Krisztus követése új értelmet adjon, és ez által új irányba mozduljon a város? Református egyházból több is létezik Hollandiában, viszont azokban a gyülekezetekben, ahol jártam, egy dolog közös. Nem kertelnek, egyértelműen Jézus személye áll középpontban. Őt imádják, az ő nevében imádkoznak Istenhez. A fent említett kérdésekre pedig nem egyértelmű a válasz, mégis néhány héten keresztül pár református gyülekezettel és Hollandiában élő magyarral szeretném megismertetni az olvasókat.

Hull és hózik
Az interjúk és a sok gyülekezeti program között azért akadt egy kis idő a városnézésre is. Nem jutok nagyon messze, alig a város szívébe. Egy pillantás a Dam térre, ahol épp a kínai újévet köszöntik, majd a zsúfolt vásárlóutcában egy vastag, meleg sál után kutatok, mert az állandó szeles idő elviselhetetlen. Pedig nálatok hidegebb telek vannak, nem? – kérdezi kedves szállásadóm és idegenvezetőm, de állítását ebben a pillanatban nem tudom megerősíteni. Csak azt érzem, eszkimónak kellett volna születnem, aztán mégis erőt veszek magamon, hogy el ne szalasszam a tél legszebb perceit Amszterdamban, a sűrű és hatalmas pelyhekben hulló hóesést. Egy perc alatt változott fehérré a környék, a fák, az utcák, a hidak, a bicikliző emberek, és mi a hóesésben folytatjuk tovább utunkat egy több száz éves, házak közé rejtett katolikus templom felé.
 
A felhők felett ragyog a nap
A séta után különleges program vár, az egyik gyülekezet afrikai bibliacsoportjába vagyok hivatalos. Az este közös étkezéssel kezdődik, ahol egy kedves, tízéves fiúcska mellé kerülök, aki elmondja, ért egy kicsit magyarul is, mert iskolai padtársa egy magyar kislány. Nem hiszek a véletlenekben. De lehet, inkább abban nem hittem igazán, hogy Isten mindenható, és elképzeléseimen felül képes ajándékaival elhalmozni. Hogy lehet, hogy éppen egy olyan lánynál kapok szállást, aki az egyik református gyülekezet felett lakik, majd a maradék pár napra a szülei fogadnak be, akik egy másik templommal laknak egy utcában? Hogy lehet az, hogy a könyvtárban éppen azon az emeleten lesz elegem a mozgólépcsőzésből, ahol Bartók Béla kottáival és a róla szóló könyvekkel találom szembe magam?
Az pedig már igazán csak véletlen lehet, hogy az egyik református közösség gyülekezeti háza éppen a De Ruyter admirálisról elnevezett utcában van, ahol február 11-én készítek interjút a lelkészükkel. A holland tengernagy ugyanis pont ezen a napon szabadította ki a gályarabságban szenvedő magyar református lelkipásztorokat több mint háromszáz évvel ezelőtt. Nem, nem tudatos szervezés műve. A véletlené. De ugye olyan nincs. Inkább Valaki napról napra bebizonyítja, hogy ismer, de nagyon. Ért és megért, és tudja, hogy olyan vagyok, aki ugrálni tud örömében, ha ilyen ajándékokat kap. Igen, ugrálni volt kedvem, mert bolondja vagyok az apró kis véletlenségeknek. Amikor össze tudok kacsintani Bartókkal és De Ruyter admirálissal Amszterdamban. Amikor úgy érzem, van kapcsolódási pontom egy másik országhoz, egy másik néphez. Közöm van hozzájuk és nekik is közük van hozzám. Igen, Isten ismer, és jól beszéli a szeretet nyelvét. Én meg csak kikerekedett szemmel bámulok ki a repülőgép ablakán, ahol a sűrű felhőtakaró felett szikrázóan süt a nap. Ez vajon hogy lehetséges?

Dobó Márti