Az eseményen Hassay Zsófia (Fidesz-KDNP), Terézváros polgármestere kiemelte: a megtörténtet meg nem történtté tenni nem lehet, de emlékezni és emlékeztetni rá kötelesség.

Mint mondta, "a holokauszt közös veszteségünk és tragédiánk". A keresztény egyházak és kiemelkedő tagjaik elszántan szembefordultak a zsidóellenességgel és -üldözéssel, de képtelenek voltak a holokauszt tényleges megakadályozására - fogalmazott.
Úgy látja, a nagy magyar embermentők bátorságáról méltatlanul kevés szó esik, pedig tiszteletre méltó helytállásuk okos tett, amely nem ítélt el senkit, nem szólta le a cserbenhagyókat, csak felnyitotta a szemüket, hogy lehet másképp is cselekedni. Éliás József az életét veszélyeztetve segített, és fontos szerepet játszott abban, hogy a fővárosi zsidóság deportálását sikerült felfüggeszteni - emlékeztetett.

Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke hangsúlyozta: ma sok országban, így Magyarországon is "szabadon lehet tanulni a szabadságot és az emberi méltóságot", mégis újra és újra fel kell idézni az embermentők alakját. Éliás József viszont nem egy szabad országban "kísérletezgetett", hanem a 20. század döntő részét átfogó diktatúrák idején kellett igaz emberséggel helytállnia - mutatott rá.
Hangoztatta: Éliás József Isten mellett döntött, az életet választotta. Aki az életet választja, az a másik életét is választja, aki az élet mellett dönt, mindig azok mellett áll, akiket az életüktől meg akarnak fosztani - mondta. Hozzátette: aki így dönt, a maga életét is kockára teszi.

Tallai Gábor, a Terror Háza Múzeum programigazgatója köszöntőjében kiemelte: emlékezni kell az áldozatokra, de emellett fontos felmutatni a kiemelkedő emberi teljesítményeket is. Ezúttal Éliás Józsefet választották, hogy példaképként állítsák a fiatalok elé.
Mint mondta, Éliás József családja vallásilag közömbös volt, de ő a református egyház tanításának hatására lelkészi pályára lépett, a Jó pásztor misszió igazgató lelkésze lett. A náci megszállás után azonban már nem segélyezni, hanem menteni kellett az embereket, a háború után pedig a rászorulókat, az árván maradtakat segítette - idézte fel.
Úgy véli, ma is nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogyan történhetett meg az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Éliás József nemcsak embereket mentett ebben az időszakban, hanem "átmentette a jót, annak súlyát és örökkévalóságát" is - tette hozzá.
Éliás Sára ügyvéd, Éliás József lánya arról beszélt, hogy édesapja azt emelte volna ki: nem egyedül végezte a munkáját. Csaknem mindenki önkéntesen segítette, a Jó pásztor missziónak ugyanis csak két fizetett alkalmazottja volt - mondta. Hozzátette: édesapja a saját tevékenységéről azt mondta: "nem mertem gyáva lenni".

Éliás József 1941-42-ben Cegléden volt lelkész, 1953-ig a budapesti Jó pásztor (zsidókat és keresztényeket gondozó) misszió lelkipásztora volt. 1953-tól Szigetszentmiklós, 1958 és 1973 között a debreceni nagyerdő-egyetemi templom lelkésze volt.
1944 nyarán tagja volt annak a küldöttségnek, amely Horthy Miklósnak dokumentumokkal bizonyította a gázkamrák működését, így fontos szerepet vállalt a fővárosi zsidóság elszállításának felfüggesztésében. 1951-ben a budapesti kitelepítések ellen is felemelte szavát. 

Jó pásztor

(Emlékezés Éliás Józsefre)

Igen megtisztelő, hogy a mai napon Éliás József református lelkipásztorra emlékezve én is szólhatok Önökhöz. A mai világban, amikor a hatalom-kritika egyszerű, magától értetődő, könnyen végbevihető és olykor jól is fizető foglalatosság, könnyen eltévedünk, és hamar félremagyarázzuk a 20. század terhes évtizedeiben tevékenykedő és megnyilatkozó hatalom-kritikusokat. Demokratikus és szabad országokban, így Magyarországon, ahol – meghagyom, nem mindig jeles eredménnyel – szabadon tanuljuk magát a szabadságot és az emberi méltóságot, szükségünk van újra és újra föleleveníteni azok alakját, akiknek jószerivel csak kamaszkorukban és késő öregségükben jutott némi tapasztalat mindebből.

Éliás József is azok közé tartozott, akik nem könnyed ujjgyakorlatként kísérletezgettek egy szabad országban a szabad döntés lehetőségeivel és következményeivel. Kortársaival együtt neki is a 20. század döntő részét átfogó és meghatározó diktatúrák idején, embert alázó és embert pusztító korban kellett, szinte minden előzetes tapasztalat nélkül igaz emberséggel helyt állnia.
Éliás József egy 20. század elején élő, tisztes, ám vallásilag közömbös családban született, de kamasz korában szerzett meghatározó élményei és döntése alapján már 17 esztendős korától református lelkész akart lenni. Ebben a választásában – vagy ha tetszik: elhívatásában – hűségesen meg is maradt élete végéig, holott egyházának akár a két világháború közötti tétova és rest útkeresése, akár a kommunista diktatúra idején tanúsított súlyos eltévelyedései arra is késztethették volna, hogy ezt a döntését megmásítsa. Ám Éliás József a lelkipásztori hivatással együtt, vagy éppen azt megelőzően, egy súlyosabb döntést is hozott, nevezetesen, döntött Isten mellett. Isten mellett. Aki, ahogy az Ószövetség szent törvényeiben olvassuk, szüntelenül választás elé állít bennünket: életet kínál, de megmutatja a halál veszedelmes lehetőségét is. Mindegyre így szól az isteni unszolás: válaszd azért az életet! (Mózes 5. könyve, 30. rész, 19. vers) S mikor máskor, ha nem éppen a holokauszt idején mutatkozott meg, hogy az életet választani nem is olyan természetes és magától értetődő döntés, a legkevésbé sem puszta rábólintás arra, ami eleve a mienk, hanem nagy kockáztatás, mert aki az életet választja, az a másik életét is választja, aki az élet mellett dönt, az eldöntötte, hogy mindig azok oldalán áll, akiket meg akarnak fosztani, először talán csak jogaiktól, aztán majd – ahogy ezt a 20. század diktatúráinak nyers logikája mutatja – az életüktől is?
Aki pedig ilyen korban a másik életének, akár puszta életének megmentésére szegődik, az döntött, hogy a magáét kockára teszi. Éliás József fiatal lelkészként lett munkatársa a református egyház „Jó Pásztor" missziójának, amelynek eredeti célkitűzése a zsidó származású keresztyének gondozása, lelki erősítése, az egyházba való beilleszkedésük segítése volt. Ez a jó szándékú, altruista törekvés a világháború utolsó szakaszában a zsidóüldözések következtében teljességgel jelleget váltott, és elsőrendű célkitűzése a zsidó állampolgárok életének megmentése lett. Történt ez sokféle módon: menlevelek átadásával, keresztelői anyakönyvi kivonatok továbbításával, gyors – és az egyház évezredes szabályaival éppenséggel ellenkező, de a helyzetben szükségszerű! ¬– keresztelésekkel vagy szabálytalan – de életmentő – anyakönyvi bejegyzésekkel, a diplomáciai szálak mozgatásával, vagy éppen az úgynevezett Auschwitzi Jegyzőkönyv magyarra fordításával és felelős politikai körökhöz való eljuttatásával. E tevékenységek ugyanakkor élesen rávilágítanak arra, hogy micsoda félelmetes hitetéssel tudott működni egész világszinten a nemzeti-szocialista propaganda, mely zsidó honfitársaink deportálását, elszállítását egyszerű társadalomjobbító intézkedésként kívánta beállítani, holott a deportáltakat szállító szerelvények nem munkavonatok, hanem halálvonatok voltak.
Éliás József azon kevesek közé tartozott, akik világosan látták ennek a folyamatnak a rettenetét, és a maga körében, amíg misszióban betöltött státusza engedte: nyilvánosan, mikor már maga is üldözötté vált: a legteljesebb titokban végezte embermentő munkáját. S hogy ez a döntés, miszerint mindig mások élete mellé áll, nem pusztán a II. világháború és a zsidóüldözések poklában bizonyult érvényesnek, azt a kommunista diktatúrában elszenvedett sérelmei és küzdelmei is jól mutatják. Ki más futhatott volna be fényesebb karriert, mint Éliás József, aki kezdettől plebejus és antináci volt, és tevékenysége is eleve elsodorta a régi világtól. S mégis, már 1951-ben hátratételt szenvedett ¬– más lelkészekkel együtt –, mert szót emelt a kitelepítések ellen. S aztán, amikor a kommunista állammal kollaboráló egyházvezetés debreceni gyülekezete feje fölül eladta a templomot, újra tiltakoznia kellett, s ország-világ tudtára adni, hogy nem az életet, hanem a leépülést és az elveszítést szolgálta saját feletteseinek törvénytelen döntése. S meg kellett tapasztalnia, hogy a kommunista propaganda is ugyanolyan kíméletlenül tud lezsidózni bárkit, mint tudott annakidején a náci és nyilas propagandagépezet.
Hölgyeim és Uraim! E mostani megemlékezésünk fő címe így hangzik: Emlékezés a „jó pásztorra" – csupa kis betűvel, ahogy a helyesírás megkívánja. De a helyes értés többszörösen mély utalásokat nyit meg a címben. Utalhat a Jó Pásztor misszióra, melynek lelkészeként tevékenykedett Éliás József zsidó honfitársaink életéért. Utalhat magára Éliás Józsefre is, aki jó pásztorként mindig a reábízottak gondját viselte és életét óvta. De leginkább arra utal, akit a Biblia nyelvén nevezünk jó pásztornak, Jézus Krisztusra, aki azt tanította, hogy akkor érkezünk el az emberi lét legmélyebb titkához, és igaz értelméhez, ha akár egyetlen egyért is képesek vagyunk minden mást odaáldozni, beleértve magunkat: „nincs nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért" (János evangéliuma 15. rész, 13. vers), és „a jó pásztor életét adja juhaiért" (János evangéliuma 10. rész, 11. vers). Amikor így emlékezünk Éliás József református lelkipásztorra, magunkat is emlékeztetjük és figyelmeztetjük: ma sem veszélytelen és ártalmatlan játszadozás az uszítás, nem könnyelmű és elhessegethető hang az, amely a másik élete árán kívánja a magáét többre vinni – aki így uszít, nem játszik, és nem a szólásszabadság határait kóstolgatja, hanem az emberi szív rettentő szörnyeit akarja szabadjára engedni, amelyek csak akkor távoznak és szűnnek, ha megértjük Isten szent törvényének imperatívuszát: válaszd azért az életet!

Bogárdi Szabó István dunamelléki református püspök beszéde a Terror Háza Múzeumban hangzott el április 16-án.