"És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki a férje számára van felékesítve."

(Jelenések 21,2)

Először Jézust látom, és azután az égből alászállott Mennyei Jeruzsálemet, az Ő gyülekezetének, az elhívottaknak kiábrázolódását, mely úgy ereszkedik alá, mint a férje számára felékesített menyasszony. Nem ő ékesítette fel saját magát, hanem felékesíttetett! Ne cicomázzuk magunkat, hagyjuk abba önnön lelki ékesítgetésünket. Halljuk meg azt, amit Péter hallott: "más övez fel téged" (Jn 21,18) - "más ékesít fel téged, más tesz téged menyasszonnyá, te nem tudod magadat kedvessé tenni Neki." Engedjük, hogy Ő maga ékesítsen föl bennünket. Annyi mindent magunkra öltünk, hogy tetsszünk ennek a világnak, annyi mindennel felcicomázta magát az Egyház a történelem folyamán! Hagyjuk, hogy Jézus tegye széppé népét, gyülekezetét.

Sok a nyomorúság az Isten népén belül. Nem vagyunk eszményiek - van rajtunk szeplő bőven. De ezt a népet önmagának hívta el az Isten; és számomra nagy kitüntetés, ha ennek a népnek a kötelékébe tartozhatom.

"...a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, ...azért küldött, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel." 
(ApCsel 9,17)

Elolvasandó:
ApCsel 9,1-30

Magányom fáj. Mint egy prés: összeszorít. Üresség kint és bent. Bárcsak beszélgetés, szavak töltenék be ezt a belső csendet. Bárcsak át lehetne lépni ebből a sehovase-tartozásból az összetartozás csodájába.
Ha váratlanul szakad rám a magány, még jobban fáj, elviselhetetlenül. Tegnap még mellettem volt valaki, ma már egyedül vagyok. Széthullott a kapcsolat, megbicsaklott a szerelem, tönkrement a barátság - nem tart már semmi, csak a megfosztottság marad, a hiány, az értetlenség, az űr. És mégis - magányom különleges esély. Vajon nem azért kell megtapasztalnom, mert eddig mások töltöttek be engem, de most egyedül Isten akar betölteni? Miért is ne fájna a születés, anyaölből való kiszakadás? Miért is ne fájna a felnövekedés, a felnőtté válás? Miért is ne fájna, hogy éppen most formálódik valóságos arcom, s nem emberi kezek alakítanak, nem emberi arcok tükröződnek vissza rajtam - különleges esélyt kaptam, hogy az Ő tükörképe legyek! Mikor háborgó érzéseim és vágyaim hirtelen elhallgatnak, meghallom a szelíd szólongatást, a gyöngéd hívást, nevemet: "Saul, Saul!".

Saul három napra megvakult azután, hogy meghallotta Jézus hangját, és meglátta fényességét a Damaszkuszba vezető úton. Nem látott kifelé, de látott befelé, méghozzá olyan élességgel és pontossággal, ahogy még soha. Ki tudja, mit látott odabent. A magányos lélek odaállt a magányos Krisztus elé. Ez a vakság volt az apostolságra való felkészíttetés egyik legfontosabb szakasza. A vakság magánya kiégette Saul lelkéből mindazt, ami hamis, ami a szolgálatban akadály lett volna. Aki eddig másokat üldözött és gyötört, most vált késszé a másokhoz való odafordulásra, a pogányok felé való kilépésre, s mindarra, amit Jézus láttatott meg vele: "mert én megmutatom néki, mennyit kell néki az én nevemért szenvedni." Most született meg Pál apostolban az irgalom.
Van-e bátorságom odaállni Isten elé és kérni, hogy a magány csendjében égessen ki belőlem mindent, ami felesleges, ami vétkes, ami félrevisz? Van-e erőm elfogadni, hogy soha nem fogja azokat a kapcsolataimat megáldani, melyekben egy másik ember hangja erősebben szól, mint az Övé? Van-e türelmem kivárni, hogy olyanná formáljon engem, hogy méltóképpen fogadhassam azt az embert, akit Ő küld hozzám, s aki majd így szól hozzám: "az Úr küldött engem, az a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, ... azért küldött, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel!" 

"...a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, ...azért küldött, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel."

(ApCsel 9,17)

Elolvasandó:
ApCsel 9,1-30

Magányom fáj. Mint egy prés: összeszorít. Üresség kint és bent. Bárcsak beszélgetés, szavak töltenék be ezt a belső csendet. Bárcsak át lehetne lépni ebből a sehovase-tartozásból az összetartozás csodájába.
Ha váratlanul szakad rám a magány, még jobban fáj, elviselhetetlenül. Tegnap még mellettem volt valaki, ma már egyedül vagyok. Széthullott a kapcsolat, megbicsaklott a szerelem, tönkrement a barátság - nem tart már semmi, csak a megfosztottság marad, a hiány, az értetlenség, az űr. És mégis - magányom különleges esély. Vajon nem azért kell megtapasztalnom, mert eddig mások töltöttek be engem, de most egyedül Isten akar betölteni? Miért is ne fájna a születés, anyaölből való kiszakadás? Miért is ne fájna a felnövekedés, a felnőtté válás? Miért is ne fájna, hogy éppen most formálódik valóságos arcom, s nem emberi kezek alakítanak, nem emberi arcok tükröződnek vissza rajtam - különleges esélyt kaptam, hogy az Ő tükörképe legyek! Mikor háborgó érzéseim és vágyaim hirtelen elhallgatnak, meghallom a szelíd szólongatást, a gyöngéd hívást, nevemet: "Saul, Saul!".

Saul három napra megvakult azután, hogy meghallotta Jézus hangját, és meglátta fényességét a Damaszkuszba vezető úton. Nem látott kifelé, de látott befelé, méghozzá olyan élességgel és pontossággal, ahogy még soha. Ki tudja, mit látott odabent. A magányos lélek odaállt a magányos Krisztus elé. Ez a vakság volt az apostolságra való felkészíttetés egyik legfontosabb szakasza. A vakság magánya kiégette Saul lelkéből mindazt, ami hamis, ami a szolgálatban akadály lett volna. Aki eddig másokat üldözött és gyötört, most vált késszé a másokhoz való odafordulásra, a pogányok felé való kilépésre, s mindarra, amit Jézus láttatott meg vele: "mert én megmutatom néki, mennyit kell néki az én nevemért szenvedni." Most született meg Pál apostolban az irgalom.
Van-e bátorságom odaállni Isten elé és kérni, hogy a magány csendjében égessen ki belőlem mindent, ami felesleges, ami vétkes, ami félrevisz? Van-e erőm elfogadni, hogy soha nem fogja azokat a kapcsolataimat megáldani, melyekben egy másik ember hangja erősebben szól, mint az Övé? Van-e türelmem kivárni, hogy olyanná formáljon engem, hogy méltóképpen fogadhassam azt az embert, akit Ő küld hozzám, s aki majd így szól hozzám: "az Úr küldött engem, az a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, ... azért küldött, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel!"

"Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogy ez minden népnél szokás!"

(1Sám 8,5)

Egy ködös, párás reggelen, hosszú, fáradságos út után hajóztak felfelé az Amazonas torkolatában. A kis, tengerjárt hajó kapitánya legénységével együtt egyre sopánkodott, hogy tüstént szomjan halnak, olyan régen elfogyott már a vizük. Aztán észrevettek egy másik hajót, jelezni kezdtek neki, és amikor hallótávolságba kerültek, vizet kértek tőlük. De nagy meglepetésükre azok így kiáltottak vissza: "Csak bátran, merítsetek! Hisz már nem a tengeren, hanem a folyón vagytok. Körülöttetek mindenütt édesvíz van." Sokan így kiáltnak, félve attól, hogy elvesznek: "Mit tegyek, hogy üdvözüljek?!" Pedig Krisztus mindent elvégzett már a pokoltól, elveszéstől rettegő bűnbánókért. Pontosan érettük vitte végbe a kereszten váltságművét. Ne félj, tökéletesen kész az! Parányi, gyertyányi, pislákolva kigyúló hited megragadhatja az örökélet szabadon felajánlott, ingyenes ajándékát.

Bár a szülők, az idősebbek nem mindig értik meg ezt - a fiatalokban nagy a szomjúság. Vágynak kiteljesedni, boldognak lenni. Azért csapódnak oda könynyen bármilyen társasághoz, csoporthoz, genghez. "Mindegy, csak fogadjanak el, csak adjanak vizet, mert halálosan megszomjaztam. Bárki legyen a bandavezér, csak vezessen valaki, akire boldogan rábízhatom magam." De annak a fiatalnak, akinek átkiáltottak, hogy "ott az Isten szeretetének és kegyelmének élő vize körülötted", és kész merítni magának hittel, annak nincs már szüksége arra, hogy alávesse magát egy Krisztust nem ismerő bandának és vezetőinek. Akinek szomját Isten maga oltotta, nem szorul rá más tekintélyre. Sőt, ha alkalmasint kész lesz szembefordulni saját volt bandájával és főnökével is, megtagadva a csordaszellemet, feladva a drogozást és a közös ivást, hamarosan olyan élő vízhez jut, mely minden eddiginél jobban kielégíti. Van-e erre bátorságod? Egy város ostromakor a védők vízkészletének utolsó cseppje is elfogyott már. Fontolgatták, hogy megadják magukat. Ekkor az ellenség aknája becsapódott az egyik magas domb tetejébe, s a gödörben, amit a lövedék a földbe hasított, hirtelen bővizű forrás fakadt. A védők boldogan ihattak, majd új erőre kapva visszaverték a támadókat. Bizakodj, mert a mi Királyunk képes javunkra fordítani a környezetünk vagy régi barátaink befolyását is (Péld 16,7). A harc "létszükséglet", a harc nyomán fakadó források oltják a szomjunkat, ha nem pártolunk el Tőle - bármilyen nagy is az ellenség ereje. Ne akarj más vezért!

"...Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk."

(1Jn 3,1)

Ez a félmondat, hogy "azok is vagyunk", nincs benne a Károli-Bibliában, de az új fordításba az eredeti szöveg alapján bekerült. Nagy dolog, ha Istennek valóban igazi gyermekei vagyunk.

Észak-Koreában élt egy szörnyűséges diktátor: Kim Ir Szen. Nemrég kiderítették róla a szovjet titkosszolgálat dokumentumai alapján, hogy valószínűleg nem is ő volt az igazi Kim Ir Szen. Tényleg létezett egy ilyen nevű fiatalember, aki a partizán harcokban kitűnt rendkívüli ügyességével, sok győztes akciót vezetett, és elterjedt róla a nép körében, hogy nem fogja a golyó - de egyszer mégiscsak fogta a golyó, és meghalt. A vezetőség eltitkolta, mert féltek, hogy megtörik az ellenállás, ha a nép megtudja, hogy meghalt a vezér. Kerestek egy hozzá hasonló embert, és beállították a helyére. Ez az új Kim Ir Szen jóval fiatalabb volt az igazinál, próbálták öregbíteni. Beetették a népet. Évtizedekig dicsőítettek parancsszóra valakit, aki nem is "önmaga" volt.
És mi igaziak vagyunk-e? Elhívnak az ifjúsági körbe, és ott hozzá kell szólni az Igéhez, imádkozni kell. Aki azt tudja mondani: "Édesatyám, Veled ébredtem ma, és nemcsak itt vagyok veled, de tiéd az életem", annak ez nem kínos. De kialakulhat egy tudathasadásos állapot - hívő keresztyénnek mutatkozom, de belül nem vagyok az. Nem szeretnék még nagyobb terhet tenni azokra, akik küszködnek ezzel a kérdéssel. Istennek nem az az öröme, hogy kizárjon, mondván: "Itt lapulsz, mellébeszélsz, te képmutató, nem ismerlek téged." Nem jött el az utolsó ítélet ideje, még vár rád, hogy igazi gyermeke légy. Akárkik is vagyunk, akármi is történt velünk az elmúlt héten vagy hónapokban, Isten annak örül, hogy újra elmondhatja a hívását: "Jöjj haza, gyermekem."
Ha pedig úgy érezzük: otthon vagyunk - lehet, hogy a nagyobbik testvérre hasonlítunk a tékozló fiú történetéből, aki mindent tud, ő a bennfentes, gitározik, nyüzsög, de az Atyával nincs szeretetkapcsolatban. Mindig mindenkit elítél. Főleg a tróger öccsét, akinek esze ágában sincs eljönni a templomba, mert nőkkel tölti az idejét, iszik. "Az Úr is megmondta, hogy kevesen vannak a keskeny úton, akik az életre mennek, és, sorry, sokan mennek a széles úton a pokolba." Csakhogy ezt az Úr sírva mondta, és ebbe belehalt. Spurgeon szerint a gyülekezet azokért van, akik még nincsenek ott.