"Mózes... nem félt a király haragjától, kitartott, mint aki látja a láthatatlant."

(Zsid 11,24-27)

Szeretnéd letesztelni, milyen a jellemed? Vigyázz, ez a képmutató önvizsgálat veszélyével járhat, melynek nyomában önhittséged fog nőni, és nem a jellemed.
Inkább kérdezd meg magadtól, hogy mit tennél, ha biztosan tudnád, hogy soha senki nem tudja meg, amit teszel.

Például éppen valami nemes tettre készülnél, és hirtelen rádöbbennél: senki nem lesz, aki értékelje, nem lesz tanúd, nézőközönséged, akik majd elismeréssel nyugtázzák, amit tenni fogsz. Vagy tegyük fel, hogy éppen valami kísértés fogna el (például egy ártatlan helyzet folytán jogtalan előnyhöz juthatnál), és teljes bizonyossággal tudnád, hogy soha senki nem fogja leleplezni, amit teszel. Engednél-e a kísértésnek?
Egy párizsi szállodában két üzletember beszélget: - Kér-e elismervényt? - Fölösleges, uram, megbízom önben, és tanúnk az Isten. - Csak nem hisz ön Istenben? - De igen, hiszek, miért Ön nem? - Hát, én bizony nem hiszek. - Ja, akkor mégis kérek elismervényt.
Emlékszem, fiatalabb koromban sokat törtem az agyam azon, hogy legtöbbször miért azt a bűnt nevezik erkölcstelennek, ha valakinek nem kizárólag a házastársával van szexuális kapcsolata. Miért vált ez a bűn az erkölcstelenség szimbólumává? Később rájöttem, hogy azért, mert szorosan együtt jár a titokban cselekvéssel. Erkölcstelen az, amit titokban teszek, vagy amit csak akkor tennék meg, ha biztosan tudnám, hogy nem derülhet ki. Ezért ostorozták az ószövetségi próféták Izrael paráznaságaként a jogtalan visszaéléseket, a lefizetést, a titkos előnyhöz jutást. Ifjúsági bibliaórákon annyiszor beszélgetünk arról, hogy mi szabad egy hívő fiatalnak a nemiség terén, de inkább azt kellene megfontolnunk, hogy mire van, illetve nincs erőnk, amikor senki sem lát bennünket. Az engedelmességnek és a hitnek mindig ez az igazi próbája. Ezért írja Pál a filippibelieknek: "Szeretteim, ahogy mindenkor engedelmes-kedtetek, nem csupán jelenlétemben, hanem sokkal inkább most, távollétemben is." (Fil 2,12)
Ebben különbözik a hiteles hívő és a Krisztust nem követő ember jelleme: míg a hitetlen megengedheti magának, hogy csak mások jelenlétében legyen erkölcsös, az igazi keresztyén elismerő vagy elítélő szemtanúk hiányában még nagyobb hűséggel ragaszkodik ahhoz az úthoz, amit követnie kell.

"Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van, mert az ördög cselekszi a bűnt kezdettől fogva.
Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa."

(1Jn 3,8-9)

Az ördög gyermeke szeret vétkezni. Vétkezik is bőven, méghozzá cinikusan: "Nem probléma, majd leúrvacsorázom, majd elmegyek egy kicsit a lelkemet is rendbe hozni." Hivatalosan lehet keresztyén az ilyen, de akinek nem fáj a bűn, nem Isten gyermeke.

Ha vannak harcaid, annyit jelent, hogy élsz. Ha vérig menően tusakodsz a kísértésben, és felkiáltasz: "Istenem, nem bírom tovább! Hát nem vétkezhetek, mert ha tudatosan belemegyek bűnökbe, nem fogok tudni többé szolgálni neked, nem tudok hitelesen megszólalni...", akkor potenciális ellenfele vagy a Sátánnak.
Legtöbben a párkapcsolat, az anyagiak és a hatalom terén vétkezünk. Egyházi szinten is, de a családban is nagy kísértés a hatalomvágy: kinek van nagyobb szava, ki tudja hangosabban bevágni az ajtót. Rettenetesen sok nyomorúság, fájdalom terheli Isten népét ezeken a területeken. Nem akarunk vétkezni, de itt van a bűn körülöttünk: az ördög mint ordító oroszlán szerte körüljár. Azt mondják az okosok, hogy meg van kötve egy láncon, de hát akkor is rettenetes ereje van a gonosznak. Úgy fáj az egyedüllét, vagy bármi más hiány, hogy bódulatban járunk-kelünk, és belebonyolódunk hülyeségekbe, bűnökbe, rossz döntésekbe, melyek leterhelik az életünket.
Az Isten Fia azonban le tudja rontani az ördög munkáit. Amikor a Miatyánkban azt imádkozzuk, hogy "ne vígy minket kísértésbe", akkor azt kérjük, hogy Isten ne engedjen minket az ördög martalékául, hogy ne legyünk "szél sodorta, víz nélkül való fellegek" (Júd 12): Most az Igét halljuk, erre lelkesedünk, aztán elmegyünk máshová, vagy bekapcsoljuk a tévét, és akkor az ejt rabul, az igéz meg és rángat bennünket.
A lényeg az, hogy ne akarjunk vétkezni. És akkor megkaphatjuk azt az örömöt, azt a szabadságot, hogy nem muszáj vétkeznünk. Hogy nem irányít bennünket a bűn. Ha pedig bolond módon mégis vétkezünk, az Isten igéje által formált lelkiismeretünk belül kijelez nekünk, és fájni fog, amit elkövettünk. És akkor meg lehet mosakodni. Sokszor megfáradunk, ránk rakódik az út pora, de már nem tudunk megmaradni ebben a koszos állapotban. Megyünk az Úrhoz, hogy megtisztítson.

"És amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig az ítélet következik, úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye; másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre."

(Zsid 9,27-28)

Lehet, hogy már sokaktól hallottad, hogy Isten szeret téged. Azt állították, hogy abból lehetsz biztos az Ő irántad való szeretetében, hogy Jézust ítélték el helyetted, azaz a bűneidért. Nem kell félned - győzködtek -, Isten biztosan megbocsát neked, mert az ítéletet, amit te érdemeltél volna, Isten felszámolta. Helyetted Jézust érte az Isten jogos haragja a kereszten. És te boldogan kapaszkodtál meg ebben. Milyen jó - gondoltad -, az egész emberiség ellen szóló igazságos ítéletet megsemmisítette Jézus, a halálával és áldozatával. Már-már azt remélted: ha Isten ilyen kedves hozzánk, akkor biztos a végítélet is majd csak elmarad valahogy. Ha Isten maga a szeretet, csak nem fogja hagyni, hogy egyesek pokolra jussanak.

Azért ne siessük el a dolgot. Vajon jól értetted ezt az örömhírt? Mert félre is lehet ám érteni. Mint amikor Kohn lelkendezik Grünnek:

- Képzeld, felszámolják az adóhivatalt!
- Honnan veszed?
- Most kaptam tőlük egy levelet, itt áll fehéren-feketén:
"Utolsó felszólítás!"
Megtörténhet, hogy Isten nem kéri többé számon rajtad a tartozást. De nem azért, mintha Jézus az egész emberiség végítéletét számolta volna fel, és mindenki súlyos tartozását engedte volna el. Hanem mert ott a kereszten azok végső ítéletét és azok tartozását törölte el, akiket ez a szeretet arra indít, hogy megbánják adósságaikat, és ki is fejezik, hogy megbánták. Akik segítségül hívják Jézus irgalmas bocsánatát, és bizalmukat egyedül Őbelé vetik - hálából, amiért helyettük törlesztette bűnadósságukat az Atyánál.
Van, azaz továbbra is lesz végső felelősségrevonás, de nem maradt adósságuk azoknak, akik Jézusért remélik, hogy minden bűnük eltöröltetett. Azok bizonyosak lehetnek abban, hogy Jézus teljesen és tökéletesen megfizetett érettük, vérével kezeskedve törölte számlájukról mindazt, ami a "tartozik" oszlopba szégyenükre fel volt róva nekik. De te ezek között leszel-e?
A Benne bízóknak a bűn számlája nélkül jelenik majd meg, üdvösségükre. A magukban és nem Benne bízóknak a bűn számlájával jelenik meg, azaz az el nem törölt bűnnel, amivel eladósodtak. És mivel nem vállalták az értük kezeskedő Megváltót, fizetniük kell, örök ítéletükre.

"Nem tagadtad meg a fiadat, a te egyetlenegyedet, azért gazdagon megáldalak."

(1Mózes 22,16)

A hitben élők mindent másképp látnak. Ha Ábrahám nem élt volna hitben, akkor nem látta volna másképp azt, amire felszólította őt az Isten. Gyilkosságra szólította fel, nem?
Vajon miért botránkozunk meg néha az Isten arcán vagy kérésén? Miért viszolygunk ettől a történettől, hogy Ábrahámnak fel kell áldoznia a tulajdon fiát? Miért nehéz megérteni, hogy az Isten engedte megtörténni a legszörnyűbb borzalmakat ezen a földön? Miért nehéz helyesen látni? Azért, mert nem hitből látunk.

Miért lát rosszul az ember, ha nem az Ábrahám oldalán áll? A Zsoltárok könyvében azt olvassuk (18,26): "A tisztával tiszta vagy; s a visszáshoz visszás vagy." Isten olyannak látszik, amilyen én vagyok. Ha visszás vagyok, Isten arca is visszásnak, torznak látszik. Miért követel Isten ilyen nagy áldozatot Ábrahámtól? Miért kell lemondanom a gyönyörűségeimről, a hatalmi helyzetemről, a gőg és a büszkeség eddig elért nagy eredményeiről, arról, hogy vagyok valaki? Miért követeli az Isten, hogy mindent föladjak ahhoz, hogy enyém legyen az evangélium igazgyöngye? Ez a kérdés csak addig kérdés, amíg visszás vagy. Ha visszás vagyok, olyannak fog tűnni nekem Isten, amilyen én vagyok. De Isten mindig próbára tesz, hogy az Ő arcát nézed, vagy a magad alkotta istenarc tart fogva. Ábrahám engedelmességének, hitének a titka, hogy kész volt bármire Istenért. Ő, aki annyi év, annyi várakozás után, Sára meddősége ellenére megkapta az ígéret teljesedéseként a fiát, Izsákot, amikor azt követelte Isten: "áldozd fel", egy pillanatig sem habozott. Valahol itt van Ábrahám hitének a titka. Értjük-e ezt?
Nehéz nekem kimondani, hogy legyen meg a te akaratod az életemben, úgy ahogy a mennyekben. Megvallom, félek is ezt mondani. Hogy bármiben rendelkezésére álljak az Istennek? A tulajdon életem nem vehetem a kezembe? Mindenünnen ezt hallom, hogy "te vagy a magad ura, azt tehetsz magaddal, amit akarsz". Mi akarunk rendelkezni magunk fölött, mi akarunk istenek lenni saját életünk fölött. Marad a kérdés: Isten dicsőségére élsz, vagy pedig magadnak? Ne mondd, amit az egyik tanítvány, hogy "mindent megteszek, kész vagyok halálba, börtönbe is menni éretted, Jézus". Mintha csak azt mondta volna, "vígy minket a kísértésbe, hadd lásd, milyen hű leszek..." Az istenkáromlás határát súrolja az önhittség, hogy én bebizonyítom Istennek, hogy kedvességet találok előtte. Vele szemben ott van az élő hit sodrásában, szabadságában élő ember. Ábrahám soha nem mondott ilyet: tegyél próbára engem. Imádkozni sem tudunk addig, amíg visszás az istenképünk, amíg le nem rántja Isten az Ő arcára tett álarcokat, amit mi teszünk oda.
Tudod, mi az igaz szeretet? Amikor azt mondja a szerelmes a szerelmesének, olyannak látlak, amilyen vagy, és akármilyen vagy, mégis szeretlek. Isten ígéreteivel nem tudok mit kezdeni mindaddig, míg ez az engedelmesség, szeretet nincs meg bennem. Add föl a félelmedet, és engedd át magadat Istennek.

"...szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett..."

(Fil 2,7)

Egyszer, még az őskeresztyénség idejében, egy vértanú ezt mondta egy pogány királynak, aki őt hite miatt szorongatta: "Hatalmadat, ó király, ugyan növelheted, de ne feledd, sohasem ülhetsz magasabbra a fenekednél." Ezt a bátor humorérzéket ajándékozza nekünk Jézus Krisztus, ha megfelelő alázattal végre rájövünk arra, hogy nem az a hatalmas, aki hatalomra tör, hanem aki le tud mondani a ha-talom kísértéséről. Gondolj csak a mostanság népszerűvé vált könyvre és filmre A gyűrűk urára, az is ezt sugallja: iszonyú kísértés a hatalomvágy és az erő igézete, de a legnagyobb erő titka mégis a hatalomról való önkéntes lemondásban van.

Jézus lemondott mennyei és isteni hatalmáról, önként alávetette magát az emberi lét korlátainak, rabszolgai formát vett fel, mert annak, aki Isten, már önmagában is rabszolgaság embernek lenni.
Persze ez ma nem divatos, amikor mindenki érvényesülni akar, sikeres akar lenni, és lenéznek, ha te is nem vagy ilyen.
De gondold meg, ha Isten nem lenne ilyen alázatos, soha nem "alacsonyodna" oda, hogy rajtunk könyörüljön, vagy velünk egyáltalán szóba álljon.
Valaki, aki egy szörnyű bűnt követett el, kétségbeesetten vallotta meg azt egy öreg és istenfélő bölcsnek:
- Nem tudom, hogyan merészeljek egy ilyen szörnyű bűn után bocsánatot kérni Istentől... - sopánkodott neki.
- Miért ne kérhetnél bocsánatot - mondta az öreg -, hiszen Isten alázatosabb nálunk embereknél.