Istennel nem életbiztosítást, hanem szövetséget kötöttünk

Visky András erdélyi író nyerte el idén a Margó-díjat, amelyet a Kitelepítés című regényéért vehetett át. Az alábbi részlet a vele készült interjúból való. A teljes cikk a decemberi Képmás magazinban jelent meg.


Visky András – Fotó: Emmer László

Édesapátok azt is mondta nektek, hogy szerencsések lennétek, ha ti is börtönbe kerülnétek, mert akkor mentesülnétek az árulás kísértésétől. Szerinted mi ma az árulás? 
Folyamatos árulásban élünk. Árulás, ha az egyház képviselői uralmi módon szólalnak meg. Árulás, ha hívő emberként közhelyekbe menekülök a hallgatás helyett. Árulás minden fölmerülő kérdésre tudni a végleges választ. Jézus nem azt mondta, „ez az igazság”, hanem azt, hogy „én vagyok az igazság”. Az igazság egy megszólító, közöttünk járó Személy, aki a szeretet messiása, és nem egy mozdíthatatlan kőbálvány. Az igazság, sem a pillanatnyi, sem a végső, nincs a kezemben, az a Lélek ajándéka. Nem kiváltság és hitbizomány, hanem részesülés. És azt hiszem, hogy árulás a jóság lihegő kergetése is. 

Mi a jóság ebben a kontextusban? 

Nem jónak kell lenni, hanem áttetszőnek. Erre jutottam. Én olyan családban nőttem fel, amelyben nem volt valódi bűntapasztalatom. Nem volt igazi elbukásom. Egy százeszű gyermek voltam, rossz is persze, és felnőttként a jólneveltség normális és unalmas életét éltem. 

A megváltást akkor tudtam befogadni, amikor olyan dologban buktam el, amelyről azt hittem, hogy velem nem történhet meg. 

Aki nem vált gyöngévé, nem tudja, mi a megváltás. Ha Isten valóságosan közel jön, minden összeomlik, morális énem nevetségesen szertefoszlik. Le kellett számolnom ezzel a polgári vallásossággal, és át kellett élnem „a szeretet tériszonyát”. Istennel nem életbiztosítást, hanem szövetséget kötöttünk.

Bűntapasztalat vagy bűntudat? 
A bűntapasztalatról beszélek. Arról a felszabadító élményről, hogy a hit nem megfelelés egy jól kigondolt normagyűjteménynek, amely garantálja az üdvösséget. A megváltás valóságossága eltörli a bűntudatot, és megakadályoz abban, hogy az evangéliumokat vagy a leveleket törvénykönyvként idézzem és használjam. A bukásom óta leginkább azokat a sebeket látom és érzem át, amelyeket én okoztam, és nem azokat, amelyeket nekem okoztak. A megváltásra, a megszabadításra emlékeztetnek és hálaadásra késztetnek. És bizony árulás az antiszeptikus tisztaság hajhászása is. A szentség nem tisztaságot jelent elsőrendűen, hanem éppenséggel odaadó belehajlást a világ mocskába. A világot, amelyet Isten megváltásban részesített, én nem vethetem meg. Senkit benne. Ott van az az evangéliumi meghagyás, hogy ha meghívnak téged vacsorára, ülj az utolsó helyre. És akkor mi máris elgyönyörödünk a bennük dúló alázattól, és versenyt futunk, ha nem is az utolsó, mert az mégis csak túlzás, de mondjuk az utolsó előtti székért. 

Pedig Jézus azért hív az utolsó székhez, hogy felismerjük, hogy az már foglalt, Jézus maga ül ott, és mi már csak az ölébe ülhetünk. 

Árulás, amikor a megváltás intézményét átvesszük a Megváltótól, ez szörnyűségek forrásává vált a történelemben, és válik ma is. Elképesztő a karácsony törékenysége, ennél közelebb Isten nem jött hozzánk, mint amikor egy tehetetlen és kiszolgáltatott újszülöttben lett emberré. Nekünk kell megvédenünk őt Heródestől, most is, hogy a védelmében részesülhessünk Heródestől mi magunk is. Ezek a történetek mutatják meg a legborzalmasabban az emberi gonoszság kreativitását: a gyermekekhez és a társadalom perifériájára kényszerítettekhez fűződő viszonyunkban. Sokszor gondolkodom azon, vajon miért visszatetsző az ítélkező magatartás. A Názáreti Jézus ítéletmondásai mögött mindig ott van az az üzenet, hogy bármikor kész vagyok meghalni érted. Ha erre nem vagyunk készen, tilos ítéletet mondanunk, még a Szentírásra hivatkozva is.

A teljes cikk a decemberi Képmás magazinban olvasható, amely már kapható az újságárusoknál.