Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Istentisztelet 2017. szeptember 3-án

Hang: kattints a képre!

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Jn 6,35-51

Textus: Jn 6,50

 

Szeretett Testvérek!

 

Megéhezünk. Ilyenek vagyunk. Bizonyos idő elteltével éhesek leszünk. Akinek kiürül a lelke, az alig tudja kivárni, hogy eleget tegyen annak a lelki, szellemi szükségletének, amire, és amennyire igénye van. Amennyivel jól lakik. Amennyi elég egy darabig. Addig, amíg megemészti, amíg feldolgozza. Élteti. Utána újra vágyik a szellemi, és/vagy a lelki kenyérre. Az üres gyomor kívánalmaihoz hasonlóan, a szellemi és lelki éhség is azt jelenti, hogy többre vágyunk annál, ami bennünk van. A fejünkben, a gondolatainkban. E vágyakozás kielégítése során sokan irányt tévesztenek, és a lelki, a szellemi éléskamra ajtaját nyitják ki, hanem ahhoz nyúlnak, ami kézzel fogható. A lelki éhséget divattal, szépítkezéssel pótolják. Szexuális kapcsolattal, fantáziával. Tudatmódosító szerek; alkohol, kábítószer, a politika, a hírekből odadobott koncok csócsálásával. Becsapják magukat. Tengervizet isznak forrásvíz helyett.

A Jézus-korabeli zsidóság ennél igényesebb volt. A Törvény magyarázatával, és a magyarázatok részleteinek bölcselkedő hasogatásával enyhítették lelki éhségüket. Ennek következtében, annak rendje és módja szerint megütköztek a jól ismert ácsmester, József fiának kijelentésén. Jézus azt állította magáról: „Én vagyok az élet kenyere... nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem hogy annak az akaratát, aki elküldött engem."

Az első sokkhatás után „A zsidók zúgolódni kezdtek ellene, mert ezt mondta: Én vagyok az a kenyér, amely a mennyből szállt le." Jézus észrevette a sunyi mormogást, és rájuk szólt: „Ne zúgolódjatok egymás között!"

Az soha nem vezet semmi jóra. A hálaadás helyett zúgolódó közösségek magukkal tolnak ki. Az Ígéret Földje felé tartó nép a lenyűgözően isteni egyiptomi szabadulás után nem sokkal már az uborka és a fokhagyma hiánya miatt zúgolódott. Mi lett a vége? Nem mehettek be oda, ahová mindig vágytak. A mindenkori, elérhető közelségben lévő Kánaán kapui azóta is bezárulnak a zúgolódók előtt. Nincsenek messze az Isten Országától, mégsem kapnak bebocsátást.

A Jézus ellen zúgolódó zsidók jobban tették volna, ha lelki éhségüket igyekeztek volna úgy csillapítani, hogy a befogadás lelkületével hallgatják őt. Nem volt okos dolog kiszemezgetni azt, ami nem tetszik nekik. Odáig jutottak, hogy Jézus a mennyből leszálló kenyérnek nevezte magát. Pedig közben az is elhangzott: „aki énhozzám jön, nem éhezik meg".

A Jézus körül mormogó zsidók, a mennyből leszálló kenyér alatt a mannára gondoltak. Arra a különleges táplálékra, amit Isten biztosított őseiknek. Minden reggel, míg Egyiptomból Kánaán felé igyekeztek a pusztában. A kései utódok, Jézust hallgatva, ennél a pontnál leblokkoltak. Nem tudták magukat túltenni azon, hogy Jézus mennyből alászálló kenyérnek nevezi magát.

A bennünk élő keresztyénség csecsemő állapotában, kicsiny korunkban, karácsonykor eljutunk odáig, hogy Jézus leszállt a mennyből. Ez szép, ez igaz, de nem elég. Aki itt megáll, és megmarad az évente egyszer ajándékot hozó Jézuska gondolatánál, az úgy jár, mint a zúgolódó zsidók. Bedugják a fülüket az előtt a mondatrész előtt, hogy: „aki énhozzám jön, nem éhezik meg".

Pedig kár kihagyni, mert a java csak ez után következik! Jézus tanításának igazi csattanója nem is az, hogy el lehet verni a lelki éhséget, hanem: „ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon." Halál elleni kenyér? Az bizony! Ez már tényleg megéri! Akkor: irány Jézus! Melyik a hozzá vezető legrövidebb út? Hogy' lehet eljutni hozzá? Már mondja is: „Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki elküldött engem. Én pedig feltámasztom azt az utolsó napon." A hír tehát igaz: aki elér Jézusig, azt ő feltámasztja az utolsó napon. Aki pedig feltámad, az nem halt meg véglegesen. Csak a teste tűnik el a látható világból.

Ez jó. De; még egyszer: Ki jut el Jézushoz? Kizárólag az, akit az Atya vonz hozzá. Kicsit lekerekített az újabb magyar fordításunk. Károli nem azt írja, hogy „vonzza", hanem így adja vissza Jézus kijelentését: „Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt". Kicsit jobb, de még ez sem az igazi. Az evangéliumi nyelv (ἑλκύω) inkább rántást, megragadást, hurcolást jelent. Olyan mozdulatot, aminek nem is lehet ellene állni. Olyan ez, mint amikor a kardot kirántják a hüvelyből. János ezt használja, amikor a Gecsemáné kerti jelenetben leírja, ahogy Péter kirántja a kardját (18,10), és levágja a pap szolgájának a fülét. Békésebb szín: hálót is húznak (vonnak) ezzel „szóval". (Jn 21,6) Az Apostolok Cselekedeteiben megragadják Pált és Szilást, aztán a hatóság elé hurcolják a főtérre. Nem vonzzák, hanem ellenállást nem tűrve odahúzzák, vonszolják őket. (ApCsel 16,19). Jézus elé jutni tehát nem szabad akarat, nem egy alapos megfontolás utáni döntés kérdése. Az Atya Isten az, aki a kiválasztott embert megragadja, begyűjti, és odakíséri Jézus elé. A kard nem jön ki magától a hüvelyéből. A hálóba került hal nem ugrik be a bárkába. Magunktól nem jutunk el Jézusig, viszont ha Isten beindul, ha akarnánk sem tudnánk ellenállni az Atya, Jézushoz vezető megragadásának.

Hol, mikor, hány emberrel teszi ezt az Úr? Miért vannak ebben a templomban többen, mint más templomokban? Miért vannak ebben a templomban kevesebben, mint más templomokban? Értitek ugye? Mert nem a lelkészen és nem a híveken múlik. Isten ragadja meg, húzza, vonja ide azokat, akiket akar. Ez persze egyikünket sem mentesít a tanítvánnyá tétel felelőssége alól, de azzal is tisztában kell, hogy legyünk: a gyülekezetépítő munkában, saját erőnkből csak annyira jutnánk minőségben és mennyiségben, amekkora különbség Isten ereje és a mi erőnk között van. Jézus megmondta, és kész: „Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya, ....".

Eljutni, természetesen bárki eljuthat a templomig. Székelyföldtől Amerikáig, útjaink, kirándulásaink, és két éves külföldi szolgálatunk során, jó néhány templomba járó ember bevallotta: „Azért jövünk ide vasárnaponként, mert magyar szót hallunk." „Azért jövünk ide, mert töltött káposztát eszünk". „Azért jövünk ide, mert vasárnap úgy illik." A templomig tényleg eljutottak, de Jézusig nem! A nyelv, az asztalközösség és az illendőség, a vallásos, néha babonás szokás vonzotta őket. Isten azonban egyiküket sem ragadta meg. Egyiküket sem, akik Isten elé helyezték a magyar szót, a töltött paprikát, vagy az illendőséget.

És titeket? Mondjátok meg őszintén: „Miért jöttetek ma templomba?" Csak magatokban, de nem magatoknak, hanem Istennek kell válaszolni. Ha tudjátok miért vagytok itt, ha megtaláltátok az észszerű okát, nos, akkor még nem érkeztetek el Jézusig. Ha nem tudsz igazán válaszolni, mert egyszerűen: jönnöd kellett, és átadtad magad az isteni erőnek, akkor viszont Isten ragadott meg, és Ő hozott el!

Kérsz belőle? Kérsz Jézusból? Azt mondta: „Én vagyok az élet kenyere." A suttogó, morgolódó zsidók hátsó gondolatait, múltba meredő emlékeit átírta, tisztába tette. Szakadjanak már el attól, hogy csak a mannára gondolnak, ha mennyei áldásról hallanak! Volt manna, de csak akkor, ott, a pusztában. Úgy igyekszik megértetni velük az új üzenetet, mintha gyerekekhez beszélne: „Atyáitok a mannát ették a pusztában, mégis meghaltak." De most figyeljetek! „Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem." Ebből egyetek! A tiétek. Nem reggelire, nem vacsorára, és nem csak nektek, zsidóknak, de az egész világnak adom!

Itt válik érthetővé, hogy Jézus arról a fizikai testéről beszélt, ami a kereszten, mint áldozat: kiszenvedett. Egyszer, és tökéletesen, az egész világért. Az egész világon előforduló, megtörténő minden bűnért. Az Atya Isten ezt elfogadta. De! Jézus nem csak a fizikai testére, izmaira, csontjára, húsára gondolt. Az egész világon, bármikor, bárhol jelenlévő teljes lényére, élő valóságára! Jézusnak ez az egyedülálló, nem testi, de mégis valóságos ön-felajánlása nem csupán a már híveknek, és nem csupán az úrvacsorai közösségre értendő. Jézus lénye, mint kenyér, mint életfeltétel, mint a lelki életben tartáshoz szükséges táplálék, bármikor rendelkezésére áll azoknak, akik élnek ezzel a közelséggel, elérhetőséggel. Akik már belekóstoltak ebbe a táplálékba, azoknak nélküle, Jézus nélkül állandó éhségérzetük van.

Az ember nem ehet más helyett. Az én reggelim elfogyasztása nem csillapítja senki éhségét. Az én ima-időm, az én bibliaolvasásom, abból fel-felnézésem, elmélkedésem, az én igehirdetés-hallgatásom nem fogja csillapítani senki, hasonló jellegű igényét. Főleg azokét nem, akik nem is sejtik, milyen szükségük van rá. Jézusra van szükségünk. Nekünk, akiket az Atya már odahúzott hozzá. Jézus társaságára van szükségünk. Mindenek előtt Ő az, akire éhezik és szomjazik a lelkünk. Elsősorban rá. Nem Kálvin Jánosra, nem a hitvallások íróira, nem a református őseinkre, de még csak az apostolokra sem. Egyedül Jézus a mennyei kenyér. Rajta kívül mindenki más csak desszert. Étkezés-kiegészítő. Hálásak vagyunk Istennek, hogy őket is „tálalta" nekünk, de Jézust egyikőjük sem helyettesítheti.

A rendszeres étkezés elengedhetetlen az egészség fenntartásához. A mennyei kenyér „fogyasztása", a Jézussal való feltöltekezés elengedhetetlen az egészséges emberi élethez. Ez akkor is igaz, ha nagyon, de nagyon sokan nem tudják. Mert nem próbálták. Azért, mert nem voltak rá kíváncsiak, vagy azért nem, mert az Atya még nem húzta őket Jézushoz. Mindkét csoportért imádkoznunk kell. Ez a legtöbb, amit a bizonyságtévő élet cselekedeteivel együtt tehetünk.

Nemsokára ebédelünk! Akik korán reggeliztek, talán már meg is éheztek. Jó étvágyat kívánok az ebédhez. Állandó lelki vágyakozást kívánok az élet kenyeréhez! Ámen

 

Csatolt dokumentumok:

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

Látogatók ma: 3049, összesen: 2256332

  • 2024. április 25., csütörtök

    Az evangélium dinamikus, egyházi életünk viszont jobbára statikus. Mit tehetünk azért, hogy az életet munkáljuk – mások számára is? Lovas András...
  • 2024. április 25., csütörtök

    A Krisztusban kapott szabadságról gondolkodtak a lelkésznők és lelkésznék a Ráday Házban tartott közelmúltbeli találkozójukon.
  • 2024. április 24., szerda

    Alig több mint tíz év alatt vált néhány fős közösségből templomépítővé a szigetszentmártoni református gyülekezet, amely április 20-án rakta le félkés...
  • 2024. április 22., hétfő

    „Az esperesi szolgálat nem plecsni, nem kitüntetés, hanem lehetőség a szolgálatra.” Beiktatták Kovács Gergely esperest a Budapest-Déli Református Egyh...
  • 2024. április 22., hétfő

    Baráti ölelések, szakmai beszélgetések, keresztyén légkör fogadta a lelkipásztorokat, hittanoktatókat és vallástanárokat a Dunamelléki Katechetikai Tá...
  • 2024. április 21., vasárnap

    Közelebb a teremtett világhoz, közelebb egymáshoz, közelebb az Ige megéléséhez. A Gyökössy Intézet a lelkészeket hívja ki a mindennapok terhei közül. ...
  • 2024. április 18., csütörtök

    Az egyházkerületi konferencia-központok helyzetéről, a Kákicson nyíló ifjúsági házról és az elsőként megválasztott presbiterek közelgő találkozójáról ...
  • 2024. április 17., szerda

    A HolddalaNap zenekar újra hangszőnyeget sző a csendből. Imádságban fogant koncertjükről Gulyás Anna énekessel, dalszerzővel beszélgettünk.
  • 2024. április 16., kedd

    Duráczky Bálint szociológus szerint a tradicionális keretek lebomlása az elköteleződés megerősödését hozhatja egyházunkban.
  • 2024. április 16., kedd

    A Református Pulmonológiai Centrumban kapta meg Közép-Európában elsőként a gyógyszeres kezelést egy hatévesnél fiatalabb cisztás fibrózisos gyermek.