Istentisztelet 2023. december 24-én

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

Advent negyedik vasárnapján

 

Lekció: Mt 1,18-25    Textus: Lk 2,1-5

Énekek: 136/1; 310/1-5; 312/4; 240/1; 753/1. 3.

 

Szeretett Testvérek!

 

Százötven kilométer. Ekkora távolság van Názáret és Betlehem között. A terepviszonyokat tekintve, gyalogosan körülbelül öt napba telik eljutni Názáretből Betlehembe.

József, az názáreti ácsmester Máriával, várandósága kilencedik hónapjában lévő feleségével kelt útra. Nem jókedvükből. A negyed évszázada uralkodó római császár, Augusztusz dogmában (rendeletben) adott utasítást arra, hogy a hatalmas birodalom minden tartományában tartsanak összeírást. A dogma szerint minden egyes férfinak a saját városában, születési helyén kellett eleget tenni a császári utasításnak. József, és felesége nekiindultak. A jó Isten kimérte nekik az utat és az időt. Együtt gondolkodásra. Együtt hallgatásra. Gondolataik, kétségeik, örömeik szavakba öltöztetésére.

Mi minden történt az elmúlt hónapokban!

József megkérte Mária kezét. No, nem tőle, hanem a kor szigorú szokásait betartva, az apjától. Egyszerű formában, egészen szűk családi körben sor került az eljegyzésre. Bár a házasságkötésig nem költözhettek össze, és nem is igen találkozhattak kettesben, az eljegyzés napjától senki nem vethetett szemet Máriára. Ő már kilépett az eladó lányok sorából. Názáretben immár mindenki József feleségeként tartotta számon.

Készültek hát az esküvőre. De nem csak ők! Isten, régóta megszületett elhatározása megvalósításának jeleneteit a földre költöztette.

Názáretbe küldte Gábriel angyalt. Egyenesen József jegyeséhez, Máriához. Odalépett hozzá, és átadta neki az üzenetet: Isten kegyelméből, a Szentlélektől, a Magasságos erejéből fiút fogan a méhében. Jézusnak fogja nevezni, mert a gyermek nem más, mint Isten Fia. Mindez azért történhet meg, mert Istennél semmi sem lehetetlen. Semmi. Gábriel ezt azzal erősítette meg, hogy elárult valamit. Erzsébet, Mária idős rokona, aki meddő volt, férjétől, Zakariástól fogant gyermeket. Annak már hat hónapja.

Mit is mondhatott erre Mária? Gábriel angyal nem várt választ, hiszen semmit nem kérdezett Máriától. Egyszerűen és érthetően közölte vele azt, amit Isten rábízott. Mária azért nem hagyta szó nélkül a mennyei küldöttet. Valahogy jelezni akarta, hogy megértette az üzenetet, ennyit mondott hát: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint!" (Lk 1,38)

Az angyal eltávozott, de Mária sem maradt veszteg. A különös találkozás után néhány nappal fogta magát, és elindult meglátogatni idős rokonát. Erzsébetet, akiről Gábriel beszélt. Merész vállalkozás volt. Ezeken az ösvényeken, amiken most óvatosan lépeget Józseffel, ezeken jutott el Zakariás feleségéhez, Erzsébethez.

Hála a Magasságosnak, kilenc hónappal ezelőtt Mária minden baj nélkül megérkezett. Amikor belépett a házukba, illendően köszöntötte idős rokonát. Erzsébet a hasához nyúlt, és mosolygott. Hogyne mosolygott volna, hiszen a magzat megmozdult a méhében. Aztán valami különös örömmel és békességgel, mint akit megszállt a Szentlélek (mert így is volt), felkiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse!" (Lk 1,42) Honnan tudta? Mária még senkinek nem mesélte el, mit mondott neki Gábriel angyal. Nem is látszott rajta semmi, hiszen, ha már meg is történt a fogantatás, az csak néhány nappal azelőtt történt!

És ha ez még sem lenne elég, Erzsébet asszony megerősíti Máriában az örömhírt. Mintha tudná, miért indult el hozzá ez a fiatal lány. Azt mondja neki, amire ennek a tizenéves lánynak a legnagyobb szüksége volt: „Boldog, aki elhitte, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki." (Lk 1,45)

Mária és József megállnak. Pihenniük kell. Mária, méhében a Szentlélek áldott terhével ledől. Belekortyolnak a bőrtömlőben lévő vízbe. Takarékosan kell vele bánni, ki tudja, mikor találnak újabb forrásra, mikor kanyarodik az út újra a Jordán folyó mellé.

József felesége fölé feszíti a ponyvát. Jaj, csak baj ne érje az úton! Ki tudja, visszaérnek-e Názáretbe, mielőtt az Örökkévaló világra hívja a gyermeket? Mária kimerülten elszunnyad.

József is lehunyja a szemét. Maga sem tudja, hogy alszik-e, vagy sem? Fél évvel azelőtti képek villannak elé. Mária, a jegyese hirtelen elutazott Názáretből. Azt mondták, a rokonát, Erzsébetet ment meglátogatni. Három hónapig maradt távol. Milyen hosszú volt az a három hónap! József minden áldott nap a dél felé vezető utat leste. Mikor jön már? Ugye, semmi baja nem esett az ő szép, fiatal jegyesének?

Aztán egy napon észrevette. Már messziről. Mária lassan közeledett. Ó, de fáradt szegény! De mi ez? Az út mellett dolgozó názáretiek nem siettek hozzá, nem pörgették a nyelvüket az érkezőket fogadó éles kiáltással kísért örömmel.

József mosolyogva futott elé. Aztán megállt. Mária hasa alig láthatóan, de kidudorodott a köpenye alól. Nem, nem hízott meg. Viselős állapotban volt. Amennyire József felismerhette, Mária a harmadik hónapban lehetett. Jegyese elhaladt mellette, és alig hallhatóan, égő arccal valami ilyesmit súgott felé: Áldott állapotban vagyok... a Szentlélektől. (Mt 1,18) Aztán besietett a szülei házába.

József nem is emlékezett rá, hogy vánszorgott haza. Magára zárta az ajtót. Senkit nem engedett be. Mária áldott állapotban van a Szentlélektől? Ugyan! Ki hallott már ilyet! Izráel legszentebb asszonyai is férfiaktól foganva szülték meg gyermekeiket. Most mi lesz? Akárhogy is törte a fejét, két választása volt. Az egyik: mint férje, hűtlenséggel vádolja a feleségét. Ebben az esetben halálra kövezik Máriát. Vagy: elbocsátja. Hűtlenség okán válólevelet ad neki. Elválnak. Így nem kell meghalnia, megszülheti a gyereket, és szégyenszemre egyedül felnevelheti. Igen, így lesz! József szíve szakad meg, de Mária halálát nem kívánja.

Ezen egy kicsit megnyugodott, és elaludt. Mélyen. Álmodott. És az „Úr angyala megjelent neki álmában, és ezt mondta: József, Dávid fia, ne félj feleségül venni Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, te pedig majd Jézusnak nevezed, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből." (Mt 1,20) József elhitte. És mit sem törődve a gúnyos tekintetekkel, feleségül vette Máriát.

Most meg felrezzent a bóbiskolásából. Hirtelen azt sem tudta, hol van. Mária kezét érezte a karján. Körülnézett. Visszatért a jelenbe. Igen, Betlehembe tartanak a római összeírásra. Mária még mindig a kezét fogta. A hasára helyezte. A magzat! Erősen rúgkapált. Összenéztek. Már nem lehet sok hátra. Mária arcán fájdalom suhant át. Mi ez? Csak nem? De! Napok, vagy órák kérdése, és megszületik a gyermek. Akit Jézusnak fognak nevezni. Ezt csak ketten tudják, mert még akkor, ott, Názáretben megbeszélték azt, amit mindketten hallottak: Jézus lesz a Szabadító. Akiről őseik idejében Ézsaiás prófétált, és amit álmában az angyal megerősített Józsefnek: „Íme, a szűz fogan méhében, és fiút szül". (Mt 1,23) Ettől kezdve Józsefnek nem volt szüksége magyarázatra. Az ő szűz felesége szüli meg a Messiást!

Indulás! Irány Betlehem! Csak találnak valami szerény kis szállást, ahol, ha tényleg közel az ideje, megszülethet a gyermek. A Fiú. Csak ők tudják ketten, hogy a gyermek: a Szent, Isten Fia.

Visszatérünk a saját jelenünkbe. Szegedre. Advent utolsó vasárnapján, idén, karácsony előtt egy nappal, a Jézus születését megelőző utolsó történetet hallottuk. A Názáretből Betlehembe vezető útról.

Hallottuk mi, akik Józsefhez és Máriához hasonlóan: úton vagyunk. Jézus születésének ünneplésére készülünk.

Mi már nem is igazán készülünk, inkább emlékezünk arra, ami egyszer megtörtént Betlehemben. És emlékezetünkben tartjuk, hogy Jézus visszajön. Most az Atya Isten mellett ül, és ott készít helyet azoknak, akik azért viselik el hitükkel a földi út nehézségeit, mert oda vágynak. Az elkészített helyre.

Vándorolunk, emlékezünk, és hálát adunk. Azért, hogy emberré született a Lélek-Isten. Elmondta, példának élte, mutatta, magyarázta, milyen az isteni szeretetet, amit az Éden-kerti eset óta nem értünk. Nem tudjuk, hogyan kell viszont-szeretni a Teremtőt, és képtelenek vagyunk úgy szeretni egymást, amilyen szeretet-gyakorlattal egymás békességét kereső boldogságban tudnánk élni ezen a nekünk adott Földön.

Túllépünk a betlehemi jászolon, és arra is emlékezünk, hogy harminchárom évvel később, amikor mindent értésére adott tanítványainak, pajzsunkká lett a kereszten, ahol rajta koppant, csattant, dördült Isten bennünket sújtó haragjának minden csapása. És kioltotta, semlegesítette az Édenkertből történt kiűzetés idején megjelent halál hatalmát.

Szent Lelke fegyverét hagyta ránk. Ha használjuk, Vele kiolthatjuk a halálba, és annak egyenes vonzatába, a kárhozatba vezető ösvényeket még mindig reklámozó Sátán förtelmes, felismerhető, de a bújtatott, mézes-mázos, támadásait is.

Járjuk Jézus eljövetelét (adventjét) váró utunkat. Mint József és Mária. Roskadásig vagyunk egyedül, vagy közösen átélt élményekkel, kérdésekkel.

De megyünk. Előre. Vigyázunk a minket kísérő, bennünk élő Úrra. Valójában Ő vigyáz reánk. Mi úgy vigyázunk, hogy figyelünk. Vigyázunk arra, hogy el ne vétsük az időt, a jelét annak, amikor Jézus bennünk lévő szent Lelke megmozdul, hogy mozdítson minket.

Az örök életünk felé tartó következő lépésre. Ámen