Akit szeretünk, akihez ragaszkodunk, arról azt hisszük, hogy soha, vagy legalábbis belátható időn belül nem történhet meg vele az a tragédia, amely elvesztését okozza.
Keresztyén emberként a kialakult helyzet akarva akaratlanul eszembe juttat bibliai történeteket. A babiloni fogságot, a pusztai vándorlást, Nóé történetét...
Várakozásainkat sokszor ellentétpárokban éljük meg. Mindnek megvan a maga szerepe, ám ha megpróbáljuk őket közelíteni egymáshoz, gazdagabbnak élhetjük meg ezt az időszakot.
Ezúttal kicsiben jelenik meg, amit a negyvenévvel ezelőtti játékfilm nagyban tárt elénk. Hasonló küzdelmeket ábrázol, de a főszereplő mintha már nem akarna sem együttműködni, sem hadakozni a hatalommal. Helyette azt teszi, amit hivatásából fakadóan tennie kell.
Van, ami túlél tűzvészt, bontást, és visszavonhatatlanul velünk marad. A Ráday utcai kollégium lebontott épületére emlékezik négy egykori lakója négy különböző évtizedből.
Esténként, vándorutamról hazatérve kis zsákfalumba, kitöltök egy pohár bort, megtömöm a pipám, meggyújtom a mécsest égi és földi szeretteinkért, leteszem a kalapom. Elszámolok magammal, a feleségemmel és a Produceremmel, felnézve a csillagos égre...
Ha gondolkodom az imádságról, azt veszem észre, hogy egy pillanat alatt az őseim imádságai mögé menekülök. Erős és meghatározó emlékek jelennek meg szemeim előtt, miközben saját, imának alig nevezhető gyenge szavaimra gondolok.