Miben különbözik, és miben hasonlít egymásra az istenszeretet és az emberszeretet? Szent Ágoston gondolatai egy mindannyiunkat foglalkoztató kérdésről.
A politikai közbeszéd a maga eszköztárába különösebb fenntartás nélkül emel be kifejezéseket, fogalmakat, amelyeket ideig-óráig használ, majd pedig átlép rajtuk. Olykor megtörténik azonban, hogy olyan fogalom kerül elő, amely egy közösséget, nevezetesen az egyházat közvetlenül érinti.
„Szigorúak voltak mindenkihez, maguk iránt engedékenyek; mások iránt kíméletlenek, magukat kényeztetők; nagy hatalom-kritikusok, de a maguk kis hatalmát folyton növelők; sok terhet tettek másokra, az adókat behajtották, és pompásan kerülték a közterhek viselését; mindenre volt magyarázatuk, ám az igazságról mélyen hallgattak.”
Hazánk nemcsak küld, de fogad is misszionáriusokat. Lelkész- és gyülekezeti körökben szeretetnek és megbecsülésnek örvend egy holland házaspár, Marco de Leeuw van Weenen és felesége, Janneke, akik húsz évvel ezelőtt érkeztek hazánkba, hogy református közösségeket segítsenek a hit útján. Hogy mit jelent mindez, arról kisdorogi otthonunkban meséltek nekünk.
Miközben elemelkedik a zengő érc és pengő cimbalom világába, nem feledkezik el test és vér valójáról. Látásának tökéletlenségére fekete szemüvege, a munka verejtékére pedig hófehér zsebkendője emlékezteti minduntalan.
A J. R. R. Tolkien fiatalkorát bemutató film a külföldi keresztény kritikák célpontjává vált. De mit kezdhet egy rendező a hit ábrázolásával, mitől lesz keresztény egy film vagy egy szereplője, és mindez hol kérhető számon egy alkotáson?
Kevés olyan megrázó Igét ismerek, mint azok, amelyekkel Jézus a gyümölcsöt nem hozó szőlővesszők példájával figyelmeztet, hogy azokat a gazda lemetszi és tűzre veti. Vagy amikor megátkozza a fügefát,...
Egy jamaikai barátom Bob Marleyt idézve beszélt nekem először a mentális rabszolgaságról. Az egykori angol gyarmaton élők nyilván sokat tudnak nemcsak az elnyomásról, hanem arról is, hogy annak milyen utóhatásai vannak. Persze, nekünk, magyaroknak sem kell messzire utaznunk ahhoz, hogy elnyomásról vagy annak hatásairól beszélhessünk.
A bátyáim nem kedveltek különösebben, amikor kicsi voltam. Megértem, szerintem is idegesítő kisgyerek voltam. Élesen él bennem a pillanatok emléke, amikor sóvárgok azután, hogy részese lehessek mindazoknak a mókáknak, amelyekből kiközösítettek.
Van mesterem, tanítvány vagyok. Egyedi teremtmény, aki jól öltözötten próbálja eltakarni a benne dolgozó hatásokat, de reménységgel tekint a jövőbe. Félve néztem a tükörbe, amelyet a Művészetek Völgyében tartottak elém.
El kell hagynunk elefántcsonttornyunkat keresztyénként – szólt a felhívás az egyik rendezvényen. Volt olyan az életemben, amikor valóban kiléptem a megszokott környezetből, de ehhez Isten egészen más helyre küldött, mint ahol a mondat elhangzott.
Különös, hogy amíg a járműveinket, épületeinket, infrastruktúráinkat, eszközeinket időnként felújítjuk vagy karbantartjuk, addig saját magunkkal kapcsolatban ritkán vetemedünk erre. Pedig az emberekre is ráfér időnként egy felújítás.
„Néha már dühít, hogy túl nyugodt embereket látok, már-már terepszínű arcokat. A hívő embernek békessége van, de nyugalma nincs, mert izgatja az ügy, amit az Úristen rábízott.” Steinbach József dunántúli református püspök felelősségünk táguló köreiről beszélt Tihanyban.
Az igazi művészet akkor jó, ha ott van benne az isteni szeretet is – hangzott el a kerekasztal-beszélgetésen, amely a spiritualitás jegyében kereste a művészetek és a misszió kapcsolódási pontjait.
Istent dicsérni sokkal univerzálisabb, mint azt bármikor is gondolnám, de mi történik akkor, ha ehhez a magyar népi kultúra és az amerikai rockzene hangszereit használják fel?